Üdvözöllek az oldalamon!
Az oldal 2013 óta üzemel, ez idő alatt több dizájnt is elkészítettem, gyakorlatilag felnőttem az oldal mellett.
Jelenleg az oldalra csak mentések készülnek és le van zárva, mivel az általam készített tartalmak nem tartoznak a nagy közönségre.
Skintest99
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
"Véget ért a móka mára, Zárul Miki mókatára. De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz, Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, S valahány név a naptárba' Eljövök még hozzátok, Viszont látásra pajtások!"
Tisztelem Peter-ben hogy ennyire áttud szellemülni és beleéli magát abba, amit mond. Mintha ilyenkor egy kicsit bele is csöppenne a tanári szerepbe és a diákok vele szemben állnának. Nekem ez sosem ment, bevallom őszintén. Mindent tárgyiasan mesélek, szinte érzelmeket is elfelejtek néha belevinni. De ő nem ilyen és ez különlegessé teszi. Kedvem volna rá kérdezni, mégis mi az a kurrikulum, de nem akarok ennyire butának tűnni, így ezt magamban tartom. Majd rákeresek, gondolom. Na és akkor el is érünk a kedvenc részemről, igen Harry, öt pontosan betalált a kérdésed, gratuláljál magadnak. Hát persze, hogy nincs saját osztálya. Még jó, hogy nem kérdeztem bele, mert akkor most rettentően kínos csend kerekedhetne kettőnk között, aminek az oka egyenesen én lennék. Azonban szokatlanul érdekel mindaz, amit mond, mert örömmel tölt el, hogy az élet nem állt meg azzal, hogy én „eltűntem”, építkeztek, ami tök jó. Bár a szünetnek közte és MJ között nem örülök, de biztos vagyok benne, hogy ismét egymásra fognak találni és hé, a karrierben sem tűnik túl bénának, sőt, meglehetősen sikeresnek hat mindazok alapján, amit elmesél nekem. Az meg hogy nincs saját osztálya? Majd lesz, ha ő is úgy akarja. Egyszer biztosan. – Szuper. – Ennyit tudok kituszkolni magamból, mert közben erőteljesen beleéltem magam a gondolatba, miszerint én és Pókember megmentjük a világot. Mindig is arról álmodtam, hogy valaki felnézzen rám úgy, ahogy ő rá néznek. – Ohó, nem gondoltam, hogy ennyire a pókfigura ellen vagy. Tudod, hogy nem vagyok egy csapatjátékos, hogy holmi Bosszúállókkal kezdjek. – Meg kit érdekel Tony Stark és a többi maskarás idióta? Engem csak a Póksrác érdekel, aki átszeli New York utcáit. Való igaz, az apám elég egy nyers fazon és valahogy sosem szívlelte Peter-t, bár sosem adott erre igazán magyarázatot. Míg élt az anyukám, ő próbálta féken tartani, de vele együtt a haragja is a tetőfokára hágott. Mintha bármit tehetne erről. Pedig ha belegondolunk, ezt az egészet az ő szülei kezdeményezték. Oke, le akarták állítani, de ha ők nincsenek, sosem kerül az Oscorpba. Inkább hálásnak kellene lennie. Bár személy szerint én már annyival is megelégednék, ha elfogadná a barátaimat. Mintha MJ-t sem igazán kedvelné, mindig olyan kimért vele szemben. Őszintén: Ki az akit Norman Osborn kedvel, magáén kívül, természetesen? Ott a válasz, igen, jól gondolod: Senki. – Igen, van benne valami, de ne vedd a szívedre, az apám már csak ilyen. – Mit is mondhatnék. Talán Pete nem vette észre, de én tisztában vagyok vele, hogy az un-szimpátia kölcsönös. Talán ez is egy képesség, amit Venom-nak köszönhetek, talán csak nem vagyok vak. Ezt mindenki döntse el magának. – Ne, ne, úgy érted már őszülök is? – Keresem a hajamban a tincseket, mint egy majom és próbálom a lehető legjobban elhülyéskedni ezt az egészet. Sosem vágytam arra, hogy komolynak lássanak, engem a sármom miatt szerettek, már aki, voltak akik inkább csak a vagyonom miatt és voltak olyanok is, akik inkább nem is kedveltek. Extra sajt, extra sajt. Van benne valami, amit Peter mond. De bingó, meg is van. Mint egy villanykörte, úgy világosodok meg, amit mintha még látni is lehet a szemeimben. – Azt megolvasztjuk, úgy töltjük a pizzaturmix után. – Bele gondolva tényleg borzasztó lenne a pizza leturmixolva. De szerencsére ezen csak hülyülési szinten kell foglalkoznunk. Még nem tartunk ott, hogy szkafanderben kelljen élnem és szondán át táplálkoznom. Remélem előbb halok meg, mint ez bekövetkezzen. – Rendben, menj csak, jó volt dumálni, akkor majd a pizzázóban. – Még utána intek, ahogy távolodik és egy darabon még a lelátón üldögélek. Amolyan chillelés szempontjából, vagy csak kedvem szottyant kettesben maradni az új „énnel”. Szóval becsöngetnek és diákok jelennek meg a pályán és a lelátón, így felállok és úgy döntök, jobb lesz tovább állni. A haza fele vezető úton kigondolom hol és mikor volna jó beadagolni MJ-nek is Venom-ot. Természetesen ebbe Venom sem bírja ki, hogy ne beszéljen bele. Feltétlenül el kell mondania, hogy MJ biztos jó bige, miért nem hajtok rá. Meg persze, hogy ő is kér a pizzából. Néha nagyon fárasztó tud lenni, hogy sosincs csend. Lehuppanok a kanapéra és lepötyögöm az sms-t Mj-nek, miszerint jól vagyok és szeretnék vele és Peter-rel találkozni. Leírom a címet is: Pizzas X, 30-72 Steinway St, Queens, NY 11103, USA és az időt: 11:30 am. February 12. Meg persze megerősítem afelől, hogy én fizetek és hogy várni fogom. Mivel már tudom, hogy Peter-rel nincsenek napi beszéd viszonyban, így az adatokat lepötyögöm neki is, majd ráhasalok a küldés gombra és hátradőlök.
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
Azért valahol vicces, hogy mennyire el tudok lazulni, amikor mondjuk a tanáriban, vagy, ebben az esetben Harryvel, a diákokra terelődik a szó, elvégre a kollégáim zömén ennek az ellenkezőjét szoktam tapasztalni. Míg jómagam pont, hogy inkább akkor feszülök be, ha magamról kell dumálnom. Ezutóbbiban, a bemutatkozásokban, a "hogyan telt a napod"-típusú beszélgetésekben sosem voltam igazán jó, már a pókcsípés előtt sem, utána, érthető okokból, ez hatványozódott. Minél többször kerülsz a figyelem középpontjába, akár ilyen hétköznapi szinten is, annál több hazugsággal kell a másodperc tört része alatt előrukkolnod, amit, ha úgy viszonyulsz az ilyesmihez, mint én, úgy tudsz megelőzni, ha kivonod magadat az ilyen szituációk alól. Sajnos, ez nem mindig opció. Olyankor pedig maradnak a kegyes hazugságok, féligazságok, a tömör válaszok. Hmmm, most, hogy jobban belegondolok, már az felér egy kisebb csodával, hogy egyáltalán van olyan munkatársam, aki hajlandó két mondatnál többre is szóba állni velem, és nem úgy híresültem el Midtown falai között az első hónap után, mint az iskola új, flúgos kabalája.
- Igen, ők szuperek, remekül lehet velük együtt dolgozni. Alapból könnyű dolgom van, mert a kollégám, Kyle, zökkenőmentesen tudott haladni a kurrikulummal. ─ amit azért az elmúlt évek során nem minden oktató mondhatott el magától. A Csettintés durván felrúgta (kétszer is) a tanterveket a város összes tanintézményében, a pedagógusoknak és a diákoknak egyaránt időbe telt alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ami ezt a helyet illeti, nem volt hozzá kegyes, hogy néhányan ehhez a teherhez már méltánytalannak érezték a fizetésüket és inkább leléptek. Ami egykoron egy nívós, reálközpontú iskola volt, arra ma inkább gondolnak úgy jópáran, mint a helyre, ahol az ember a túlélésre játszik. Lehajtott fejjel, összeszorított fogakkal, és konstans gyomorgörccsel. Ezen szeretnék változtatni. - Illetve, kicsit közrejátszik azt hiszem az is, hogy egyelőre csak óraadói minősítésben dolgozok itt, és éppen oda ugrok be, ahol helyettesítésre van szükség. A fiatalok, főleg a felsőbbévesek közül sokan emiatt úgy vannak velem, hogy valószínűleg 1-2 óra erejéig fognak látni, maximum. Máshogy viszonyulnak hozzám, mert arra számítanak, hogy nemsokára megunom és eltűnök, így viszont jobban meg is ismerem őket. ─ adott egy rutin, amibe kénytelen-kelletlen beleszoknak. Szóval hatalmas fizetség látni a megdöbbenéssel vegyülő megkönnyebbülést az arcukon, mikor besétálok egy terembe és szembegyaloglok az általuk fojtogatónak érzett rendszerrel, hogy kihúzhassam őket belőle és felkelthessem a kíváncsiságukat. - Éééés, technikailag, még nem állítottam össze saját dolgozatot, csupán kiértékeltem néhányat azok közül, amiket Kyle írat velük. ─ ó, igen, az első, igazi közös teszt minden bizonnyal komoly vízválasztó lesz majd. Vagy tűzpróba, hívjuk, aminek akarjuk. Egyébként most komolyan ennyit dumálok neki a munkámról? - Bocs, azt hiszem, egy szimpla "igen" is megtette volna. ─ túrok hajamba zavaromban. Az utolsó dolog, amit szeretnék, az lenne, hogy a hosszú idő utáni viszontlátás alkalmából alvásig untassam a szócséplésemmel.
- Ez a beszéd! Még pár ilyet felcsaptok arra a listára és máris lesz egy stabil alapotok, amiből kiindulhattok. ─ nem tudom, mi a furább. Az, hogy ezek alapján nem csupán egy intelligens lényről beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki morális iránytűvel is rendelkezik vagy az, hogy mennyire gyorsan kezdek beleszokni a többesszám használatában valaki miatt, akit jelenleg nem is látok. - Pókembernek? Miért pont neki? ─ kissé oldalra is döntöm a fejem, úgy nézek rá, miközben a válaszra várok. Valójában azon kellene kiakadnom, hogy egyáltalán felmerült benne, hogy felcsapjon bűnüldözőnek, és az életét kockáztassa (erre is sor fog majd kerülni!), de a kérdése annyira a semmiből jött, hogy nem tudok nem megütközni a személyválasztásán. Még ha jól is esik. - Úgy értem, ha már szuperfickók, miért nem inkább a Bosszúállóknak? Úgy tudom, ők volnának az életmentés NBA All-Starja. ─ egyszerre próbálok könnyed maradni és a kérdés kiegészítésével elterelni arról is a gyanút, hogy miért ezen a részen akadtam fenn. Közben elraktározom magamban, hogy az új cimborája ezek szerint édesszájú és hangérzékeny. Sosem lehet tudni, mikor jöhetnek jól ilyen infók. - Kétlem, hogy ezzel bevágódnék nála. ─ grimaszlok egyet, mert alapból sem az volt a benyomásom, hogy Norman Osborn különösebben kedvelne. Persze, tudva, amit most már tudok, ez valahol talán érthető is. A fia volt az elsődleges. A biztonsága, az egészsége. Ezt senki nem róhatja fel neki, én biztosan nem fogom. - Nem is tudom, én úgy látom, hogy ez a folyamat már elindult. ─ ha például indikátornak tekinthetjük azt, amit az imént a nőkkel kapcsolatosan mondott (és én bizony annak veszem, mert másképp hogyan dörgölhetném az orra alá?), máris sokkal komolyabb, mint elsőben volt. Nemrég arra világított rá, mennyit változtam, pedig ő sem kevesebbet, és ami még elképesztőbbé teszi ezt a tényt, az az, hogy neki az állapota miatt mennyivel kevesebb ideje volt erre. - Áh, minden rendben lesz, ne aggódj emiatt! ─ legyintek is szavaim mellé, bár hirtelen nem tudnám megmondani, őt vagy magamat próbálom ezzel jobban nyugtatni. Önáltatás? Ugyaaan, az ilyesmi távol áll tőlem (dehogy áll). - Az nem éppen a lényeget venné ki belőle? Az ember hogyan élvezze úgy az extra sajtot? ─ a megfelelő mennyiségű paradicsomszószról nem is beszélve! A pizza szent dolog, főleg a new yorki. Nem ismerek benne tréfát. Kivéve, ha Azizé. A "híres" vastag tésztájával ölni lehetne. - Köszi, ez megkönnyebbülés! ─ legalábbis, bizonyos szempontból. Merthogy annak szánta, efelől nincs kétségem, de a "zavaros gondolatok" aligha hangzanak megnyugtatóan. Pláne, ha már ketten vannak kitéve nekik. - Lassan vissza kell mennem, nemsokára becsengetnek. ─ pillantok előbb az órámra, majd őrá vetem jelentőségteljesen a tekintetemet, mert nem hiszem, hogy a pajtija érzékenysége miatt szeretne megvárni egy újabb hangélményt. - Írd meg, mikor szeretnél MJ-vel beszélni, és ott leszek, okés? ─ nem is annyira a színvallás felé terelés a lényeg a kérdésemben, mint ahogyan azt a hangomból kiérezheti, hanem a nyomatékosítása annak, hogy jó lenne, ha egy újabb beszélgetésre nem pár év múlva kerülne sor.
Szomorú, de a bolygón, ahonnan jöttem, én is így éreztem, ahogy Harry barátja. Egy két lábon járó természeti katasztrófa voltam. Tulajdonképpen egy senki, akit még leköpni sem volt kedve senkinek. Egy igazi gáz figura. Talán éppen ezért szerettem meg annyira a Földet Eddie-vel, itt végre lehettem valaki. Nem is akárki, akitől sokan féltek. Legtöbben még a nevem hallatán is menekülésnek indultak. Eddie-vel remek párost alkottunk, igazi szimbiózis volt a miénk. Harry más, ő dacos és be akar törni. Nem mondom, hogy Brock eleinte nem akart, de hamar rájött a gyengéimre és hogy azokkal könnyebb kompromisszumra bírnia. Akárhogy is próbálok Harry-vel jóban lenni, mindig elszúrja valahogy. Mint most is. Hát szerencsétlennek annyi sütnivalója sincsen, hogy Peter-nek kell felnyitnia a szemét, hogy talán nekem is lehetnek kedvelt dolgaim. Harry egy tárgyként kezel, a szükséges rossz vagyok az életében. Bár ha azt nézzük nekem is az ő, szóval ki vagyok én. Hogy ítélkezzek felette. A kedvelt dolgok hallatán eszembe jut a kedvenc ételem, ami nem más, mint a csoki. Persze csakis az ember agy után. Ennek gondolatára pedig nem bírom ki, hogy ne engedjek ki magamból egy jól hallható 'ühm’ hangot. – Csokoládé – Teszem hozzá a hang végeztével. – Fujj zene. – Utálom a zenét és vele együtt minden hangos tevékenységet. Egyszerűen fájdalmat okoz. Ezt mondjuk nem szívesen vallanám be, mert gyengének tűnnék és felfedni a gyenge pontjaimat nem tűnik valami ésszerű megoldásnak.
h a r r y
Mindig is tiszteltem Peter-t az elhatározásai miatt. Nekem nem ment volna ez a pálya, szép meg minden, tanárnak lenni, de marha sok meló, mire a kis idióták – egek, egyszer mi is ide tartoztunk – egyáltalán el fogadnak és tisztelni kezdenek. Ez egy marha hosszú folyamat. – Tényleg, jól kijössz a diákokkal? – Vagy diákjaiddal? Nem is tudom, hogy lenne igazán helyes ez a kérdés, félek érzékeny pontra tapintanék. Nem tudom, hogy van-e saját osztálya, vagy hogy egyáltalán szeretne-e. Válaszolni szeretnék, elmondani Peter-nek, hogy nincs így. Volt idő, mikor tényleg elég ügyetlen volt, de mostanában inkább az ellenkezőjét vettem észre. Nagyon is összeszedett. Azonban a szót belém fojtja most Venom. Azt hiszem nagyon lázba hozta mindaz, amit Peter mondott. Talán tényleg ki kéne próbálnom, hogy a kedvében járjak. Végül is tudok pár dolgot róla. Nem csak a gyengéit, hogy a zaj és a tűz, amikkel akár el is lehet pusztítani, hanem azt is, hogy szereti az édességet, különösen a csokit. De eddig nem igazán tekintettem rá úgy, mint egy élőlényre, pedig való igaz, neki is lehetnek érzései, amikbe ha beletiprok, ugyanúgy fájhat neki, mint nekem, vagy bárkinek ezen a földön. – Erre még valahogy sosem gondoltam, bár abban egyetértünk, hogy utáljuk az igazságtalanságot. – Talán ez az egyetlen, de ez elég erős szimpátia kettőnk között. Jó lenne kamatoztatni, mert Venom erejével végre felérem azt a szintet is, amit Pókember. – Talán segíthetnénk Pókembernek, szerinted vevő lenne rá? – Peter egy időben elég sokat tudott a hálószövőről, talán segíthetne is nekem, hogy kapcsolatba lépjünk vele. – Ami nagy hanggal jár, nem igazán csipázza, viszont az édességeket szereti. – Bevallom őszintén, néha szoktam neki snickers-t venni, persze csak ha jól viselkedik. Tudom, kinek mi a jól viselkedés. Nekem például, hogy nem próbálja indokolatlanul átvenni az uralmat a testem felett és bántani ártatlanokat. Jól esik, hogy Peter megért, mégis úgy érzem, jól cselekedtem, mert más esetben megakadályozott volna. Vagy ő, vagy MJ. Ami teljesen érthető, mert ki akarná, hogy a barátja testében éljen valaki más is, akit ráadásul nem ismer és éppen ez benne a kiszámíthatatlan. Még én sem ismerem jól és nem tudom milyen szituációkban hogyan reagálna. – Majd továbbítom az ötletet a fateromnak. – Biztos örülni fog... vagy leordítja a fejemet, hogy ne legyek óvodás. Igen, ez utóbbi valószínűbb. Túl komoly a munkája ahhoz, hogy partner legyen ilyen őrültségekben. Pedig lehet tényleg egy vagyont kaszálnánk vele. Egyszerűen nem tudom tartani a komoly képet és felnevetek. – El ne hidd, szerintem én sosem fogok igazán megkomolyodni. – Főleg ami a lányokat illeti. De az igaz, hogy elegem lett a buta fruskákból. – Talán jobb is így. – Működött a kémia de két különböző irányba eveztünk és ez összeférhetetlen volt. Tágra nyílnak a pupilláim, mikor azt említi, szünetet tartanak. Peter Parker szünetet tart Mary Jane Watson-al? Jól hallok, vagy Venom már a füleimet is lerágta? Ők sosem tartanának szünetet, hiszen annyit küzdöttek ezért a kapcsolatért. – Ez nem hangzik valami jól, remélem meg tudjátok beszélni. – Nagyon finoman fogalmaztam. Ezt meg KELL tudniuk beszélni. Mindketten hülyék lennének veszni hagyni azt, ami kettejük közt van. Vagy ami volt. Pizzát enni szkafanderben nem lehet valami nagy élmény, de erre van is egy frappáns válaszom. – Akkor szigorúan turmixolva kérem a pizzát és szondán bejuttatom. – Halál komoly képpel mondom végig, bár a végén majdnem kitör belőlem a nevetés, de visszafojtom. Még egy ideig komoly tekintettel méregetem, majd finoman a hátára csapok és elnevetem magamat. – Hidd el, nélküled is kusza a kommunikációs képességem. – Bárcsak ne így lenne. De a gondolataim sem kevésbé kuszáék, azt hiszem.
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
Mindennek megvan a maga ideje, ezt szokták mondani, és nekem redre emlékeztetnem kell magamat erre, ami addig fajul, hogy kész mantrává avanzsálódik, kiemelkedvén a többi, hangos gondolat zajtengeréből. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy magamba fordulva, borongós merengésmaratont tartsak, miközben egy rég nem látott barát mellett üldögélek. Később, a nap folyamán meg fog majd történni, efelől nincs kétségem. Akkor, mikor már minden lecsendesedett körülöttem, s a hajnali órák agyonnyomják a nap élettel teli nyüzsgését, csendet és a leköszönt órák emlékét hagyva maguk után, akkor eljön majd az ideje. Akkor hagyom majd, hogy süllyedni kezdjek a kérdések futóhomokjában, míg meg nem ébredek nyugtalan álmomból, mikor már nem bírom a fulladozást. De most még a felszínen járok. Most még van levegőm. Így futja is egy szégyenlős, és mégis, valahogyan sejtelmesnek ható mosolyra a nekem címzett szavak hallatán: "Tudod, sokat változtál..." Óh, én tudom, Harry, te viszont sajnos nem. Még nem. És bánatomra sem a helyszín, sem az időpont nem felel meg ahhoz, hogy változtassak ezen. Szeretnék, de... mindennek megvan a maga ideje.
- Nos, muszáj állandóan ébernek lennem a srácok mellett. ─ bökök fejemmel az épület irányába, miközben szóba hozom a diákokat. Ámbár a szavak úgy festhetik le, milyen tengerészgyalogsági kiképzéssel egyenértékű, kemény dolgom van, az arckifejezésem, a lágy vonások, s a megcsillanó szemek elárulhatják azt a törődést és büszkeséget, amit a hely, és annak tanulói iránt táplálok. Pedig, szigorúan nézve nincs is osztályom. Számukra csak egy helyettesítő vagyok, egy újabb random arc a tömegből, aki néhány óra után lelép és elfeledi majd őket. A tény, hogy évek óta egyetlen természettudományi tanár dolgozott itt stabilan, sokat elárul arról, hányan fordíthattak már hátat a fiataloknak. Ők még nem tudják, hogy a génjeimbe születéskor ajándékként a makacsságot kódolták. A radioaktív pókméreg, amire mint tudjuk, minden fejlődésben lévő szervezetnek szüksége van, szerintem csak dobott rajta egyet. - Ha egyszer szárnyra kap rólam a hír, miszerint két lábon járó természeti katasztrófa tudok lenni, sosem mosnám le magamról. ─ pedig néha abszolút jogosan mellékelhetnének hozzám egy tömör előrejelzést arról, hogy a skála szerint 4-es erősségű Parker-forgószélre lehet-e számítani vagy egy teljesen ártalmatlan tavaszi szellőre, aminek semmi köze egyetlen apokaliptikusnak hangzó eseményhez sem. Bár, ezutóbbi lágy fuvallatok meglehetősen ritkák, ami megkérdőjelezhetővé teszi annak szükségét, hogy szerepeljen egyáltalán egy ilyen mércén. - Igen, ez valahol logikusnak hangzik. Azt mondtad, az első társát ő választotta, tehát gondolom, a mostani kényszerhelyzet ugyanolyan frusztráló lehet mindkettőtök számára. Mint minden élőlény, ő érzi ezt, és hasonlóképp reagál rá, mint bárki. ─ elvégre, intelligens lényről van szó, ennyi már tiszta sor. A kérdés már csak az, hogy mennyire. Illetve, ami sajnos kéz a kézben járhat ezzel, mennyire veszélyes. A korábbi megnyilvánulása alapján dőreség volna úgy gondolni rá, mint valami őrzővédő háziállatra, ami állandó jelleggel a gazdája oldalán marad. Annál sokkal rétegeltebb. Ami egyszerre lenyűgöző és baromira aggasztó. - Ez csak egy tipp és nyugodtan küldj el a fenébe, hogy ne szóljak bele, de a megszorítások helyett talán megpróbálhatnátok... tudod, inkább onnan megközelíteni, hogy mi az, amiben egyet tudtok érteni. És, mondjuk olyasmit találni, ami mindkettőtöknek segít kikapcsolódni. ─ a szabályok felállítása fontos és nagyon örülök, hogy már dolgozik rajta, de a tilalomfák sora hosszabb távon kontraproduktív lesz, ha nem próbálja meg ellensúlyozni valamivel. A... lakótársának a megismerése segíthet a közös nevezők megtalálásában, akármilyen abszurdnak hangzik ez a tanács kontextusba helyezve. Igazából én magam sem hiszem még el, hogy épp arra bátorítom, barátkozzon kicsit a kiszámíthatatlan, idegen létformával, amivel kénytelen együtt élni. - Mi a helyzet olyasmikkel, amiket szeret? Bírja például a zenét? ─ sokaknak segít ellazulni vagy rendezni a gondolataikat. Ki tudja, még akár be is jöhet. Arról mondjuk fogalmam sincs, innen mi lesz még a következő lépés. Megkérdezzem, hogy szereti-e a csokit?
- Megértem. ─ talán jobban is, mint azt most gondolná. Én is szeretnék mindenkit megóvni a környezetemben a felesleges terhektől, főleg, ha az a teher történetesen én vagyok. Továbbra sem gondolom úgy, hogy Harry állapota bármikor is azzá vált volna számomra, de nem ítélhetem el azért, mert így érzett egy lehetetlen szituációban. - Hé, ez teljesen piacképes ötlet! Ha az OsCorp részvényei csökkenni kezdenének, betörhetnétek a hétköznapi kereskedelembe. ─ nevetem el magam, ahogy magam elé képzelem a meglehetősen sajátos üdvözlőlapot. Még akár névjegykártyát is fabrikálhatna belőle. Azért megnézném Mr. Osborn arcát, amikor Harry prezentálja neki az ötletét, hogy ezentúl gyártsanak a bevásárlóközpontok polcaira termékeket. - Csakugyan? ─ gyanúsan méregetem az ezek szerint "megkomolyodott" srácot mellettem, hogy aztán széles vigyorral és némi fejcsóválással értékeljem a választ. Mert igen, ez már határozottan emlékeztet arra a Harry Osbornra, akiért nem egy osztály- és évfolyamtársunk volt oda. Persze, óhatatlanul felmerült időnként a folyosókon, hogy ezt a népszerűséget csak a nevének és a pénzének köszönheti, de határozottan tudta is, hogyan kezelje a helyzetet. És elvitathatatlan tőle, hogy jobban ért a nők nyelvén, mint én valaha fogok. - Akár fel is kereshetnéd! Nekem úgy tűnt, ti ketten nagyon klikkeltetek, mielőtt váratlanul le kellett volna lépnie. ─ amiről egyébként a mai napig nem árulta el, mi is volt az oka. Nem gondolnám, hogy összevesztek, ahhoz túl jól megvoltak. Felszínes flörtölésen túlmuzatóan jól. - Ez... hát... ez kicsit komplikált. ─ dörzsölöm meg zavaromban tarkómat, fejben pedig már veszem is át az enyhe kifejezések teljesen tudományos Nobel-díját, amit majd annak rendje és módja szerint megköszönök a "Férfiak a Marsról, Nők a Vénuszról" írójának. Rengeteget tanultam... volna, ha valaha elolvasom a könyvet, ami nyilván nincs is a birtokomban, mert miért tartana bármely pasi otthon ilyen olvasmányt, nem igaz? - Mi úgy döntöttünk, hogy egy kis szünetet tartunk. ─ ez rá egyáltalán a megfelelő kifejezés? Nem igazán beszéltünk róla, így az sem lett kimondva, miként lehetne felcímkézni ezt a mostani állapotot. A kommunikáció minimalizálását tekinthetjük akár szünetnek is. Vagy átmeneti csendnek. Mindegy. - Elképzelhető, hogy egy egészen hangyányit túl sok voltam. ─ vélhetően, talán, meglehet. Nem tudom. Jó, igen, elszúrtam! A fenébe is, mekkora bénaság már az, hogy még mentálisan se tudok rendesen kamuzni? - Látod? Ez ragályos! Még csak most jöttél vissza, de máris rossz hatással vagyok a kommunikációs képességeidre. Lehet, hogy szkafandert kell majd hordanod a pizzaestünkhöz. ─ a végén még a rossz kifogásaim is átragadnak, azt pedig tuti, hogy senki nem köszönné meg. A favicceket meg már szóba sem hozom, mert idegyökereznénk.
Peter mindig Peter marad. Amikor azt hiszem, elmondok valami súlyos dolgot, összeomlik körülöttünk minden darabkáira, Peter összetartja ezeket a darabkákat, majd legyint egyet, mintha semmi sem történt volna. Ezt mindig csodáltam benne. Sosem kérdezte, ha falaznia kellett, megint mégis mi ütött belém, csak tette, amit egy barát tenne. Az, hogy megismerkedtünk, azt hiszem mindkettőnk javára vált. Nem volt valami népszerű a középiskolában, de ha mellettem látták, valamivel feljebb volt azon a bizonyos ranglétrán. Flash volt az egyetlen, aki nem fogta fel a borsónyi agyával, hogy Peter nem egy játékszer, akivel kedvére játszadozhat. Nekem pedig azért vált előnyömre, mert megtanultam nem csak magamra gondolni, na és mert mindig ösztönzött a tanulásban. Egy igazi okostojás volt. - Tudod sokat változtál, néhány évvel ezelőtt egészen biztos kicsúszik a kezedből. - Sőt, mintha példa is lett volna rá, azt hiszem, Vagy valami más tárgy lehetett, igen, meg is van. A kosárlabda. Aztán arra is emlékszem, mikor először alázta le Flash-t. Hát az valami eszméletlen szórakoztató volt. - Friss még a dolog, felállítottam néhány szabályt, de mikor haragos, előszeretettel szegi meg azokat. - Hogy ezzel is feldühítsen. Szerencsére annyi esze neki is van, hogy ha ezt nyilvánosan is teszi, fültanúja ne legyen olyan ember, aki veszélyt jelenthet rám vagy rá. Peter a barátom, a legjobb barátom, így nagyon elengedte magát. Még mindig haragos a parazita megnevezését, pedig már vagy ezerszer bocsánatot kértem. - Azért nem volt szép tőlem, hogy csak így eltűntem, de remélem megérted. - Elmondhattam volna, legalább az utolsó pillanatban. Igazság szerint még levelet is írtam, arra az esetre, ha nem térnék vissza. De jelek szerint apám ezt visszatartotta a barátaim elől. Talán mert hitt abban, hogy visszatérek. Szeretném ezt hinni, mert a másik forgatókönyv, hogy azért, mert úgy érezte, nem tartozik a barátaimra az állapotom. Ami sajnálatos. Tudom, hogy nem tökéletes ember, de mégis csak az apám. - Viccelsz? Sajátot készítenék, vagy lehet inkább készíttetnék. Az állna rajta: Üdv, Venom, a szófosó automata. – Erre még Venom is felkacag, amit nem igazán tudok elsőre eldönteni, hogy csak én hallok a fejemben, vagy ki is adta magából, de aztán nyilvánvalóvá válik, hogy nem csak én hallottam a kacaját. Nem válaszolok a köszönetére, csak bólintok. Úgy érzem, ez most pont elég lesz. Jól fogadta és ez megnyugtat. Vagyis...fogadhatta volna rosszabbul is, de nem tette. Vagy hatalmas az önkontrollja, ami Peter Parker-től nem lenne meglepő, vagy sejtett már némiképpen valamit. A válaszom hiányában csend keletkezik, hatalmas csend. De Pete hamar megtöri emlékek hatalmas kavalkádjával Igaz is, mindig a szőkékre buktam, de én is változom. Azt hiszem benőtt a fejem lágya és mit mondhatnék? Az eddigi szőkék, akikkel jártam, nem voltak valami élesek. Nem vágyok már buta nőcikre az életemben. Talán ideje volna megkomolyodni és megállapodni valaki mellett. - Tudod Pete, azt hiszem megkomolyodtam. - Ezt akkora hatásvadász hangsúllyal mondom, mint a háááz. – De meg kell hagyni, Felícia tényleg jó nő. – Habár lehet csak volt, kitudja, régen nem láttam már. Lehet azóta egy csúf banya lett. Erre a gondolatra elvigyorodom és a kezemet a szám elé kapom. Örülök, hogy MJ végre kezd befutni, megérdemli, de tényleg, rengeteget gürcölt ezért a munkáért. Azt viszont sajnálom, hogy Peter ennyire tényszerű, mert ez semmi jóra nem hagy következtetni. - Na és mi van veletek, jól meg vagytok, ugye? – A saját kérdésem visszhangzik a fejemben és valahol vagy a belső hangom, vagy az az átkozott Venom, de folyamatosan az jön vissza, hogy NEM. – De csakis hármasban, talán segítene kitálalni, ha éppen mindenki szája tele lenne pizzával. – Anyám, ezt ki is mondtam? Azt hittem csak gondoltam. – Mármint érted, letuszkoljuk a kajával. – Hagyjad Harry, ebből már nem jössz ki jól, azonban egyre mélyebbre még áshatod a tekintélyedet.
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
Mosoly költözik az arcomra, ahogy szemem sarkából elkapom kezének emelkedését, majd végigkísérhetem figyelmemmel, miként fagy meg a levegőben a mozdulat. Ajkaim görbületében egyaránt bújik meg hála és némi (jó, igazából meglehetősen tetemes mennyiségű) nosztalgia. Érthető, természetes, de még inkább, olyan ösztönszerű reakció ez, mely régre nyúlik vissza. Egy kevésbé bonyolult életre. Már mások vagyunk, mégis, szeretnék olyan hajszálpontossággal abba a hitbe kapaszkodni, hogy nem teljesen hagytuk magunk mögött, akik akkor voltunk, amellyel a szemüvegembe teszem éppen... ahogy ő próbálta ugyanezt tenni. Ilyen szempontból még szerencse, hogy már nem a gimi első heteit tapossuk, amikor egyetlen labdát se tudtam elkapni, így az képen találta Manganiello edzőt. Azt hiszem, nem meglepő, hogy azután nem erőltette, hogy fennt maradjak a kosárpályán a negyed végéig.
- Értékelem, az én lyukas kezemnél soha nem lehet igazán biztosra menni. ─ nevetek fel halkan, mielőtt egy az iméntieknél óvatosabb mozdulattal visszabiggyeszteném a helyére. Gyors reflexek vagy sem, a mostani óraszámaim mellett nem az lenne a legbölcsebb húzás részemről, ha egy javításra vagy még rosszabb esetben cserére is költenem kellene, mindezt ráadásul az inkognitó része miatt. Nos, részben... igazából már egészen a szívemhez nőtt. - A válaszaid alapján arra következtetek, hogy még mindig az összecsiszolódási fázisban vagytok. ─ szívem szerint leginkább azt mondanám, hogy a Harryből kiváltott riposztok nem éppen arra utalnak, milyen kellemes társaság lehet a Másik fél. De erről inkább leteszek, mert kétlem, hogy jó néven venné, és ha szenzitív lényről van szó, nem szeretném Harryt kitenni annak, hogy kiprovokálok egy olyan epizódot, mint amit a köszöntésemkor tapasztalhattam. - Nincs miért bocsánatot kérned, Harry! Tőlem nincs, és biztos vagyok benne, hogy MJ-től sem lesz rá okod, mert nem vagyunk sem dühösek, sem pedig csalódottak. Nem is voltunk, nem is leszünk. ─ csak aggódtunk, az óvás ellenére is, de erről ő nem tehet. Ez ilyenkor elkerülhetetlen. Én ezt már olyan jól tudom, hogy ha az aggodalom művészetéből valaki harcmodort faragna, már három danos mester lennék. Azt mondjuk nem tudom, hogy ez az önvédelemben pontosan miként segítene, de ez most mellékes! - Abban biztosak lehetünk, hogy erre nehezen találnál képeslapot egy szupermarketben. ─ egyáltalán melyik sornál kezdené az ember? A felköszöntéseknél? "Boldog Születésnapot! Tessék 3 érdekesség, amit tutira nem tudtál: 1) Haldokoltam, de már nem. 2) Együtt élek egy idegen lénnyel. 3) Az idegen lénnyel az öreged kísérletezett. Legyen még sok ilyen szép napod!" De azért elvigyorodok, hogy lássa, felesleges aggódnia. Értékelem, hogy mindezt elmondta nekem, és vissza is fogok találni magamhoz, mint az iménti könnyedebb hanglejtésem elárulhatja, csupán némi időbe fog telni, míg teljesen felocsúdok, ez minden. illetve, magamat ismerve az sem kizárt, hogy amint leülepedett bennem az információáradat, többet akarok majd tudni, de mindent a maga idejében.
- Tudom, ne aggódj emiatt! ─ ismerem őt, és soha egy pillanatig se fordulna meg a fejemben, hogy a becsmérlés lett volna a célja mindazzal, amit elmondott. Nem beszélve arról, hogy a téma több pontját nézve, neki lehet ez most a legnehezebb. Plusz... és ez egy olyan igazság, amit talán a legnehezebb jelenleg visszanyelnem... ahhoz, hogy bármit is bemocskolhasson, emlékekről is tudnunk kellene beszélni, azonban azokkal aligha rendelkezek. Konkrétan a szüleim témája sok részletet érintve nem több, mint egy egybefolyó, tejfehér köd az elmémben. Az a kevés, ami rendelkezésemre áll, Ben és May elmondásaiból származik. Vagyis, legnagyobb százalékban csak Ben történeteiből. May néni mindig szűkszavú maradt, valahányszor szóba kerültek, én pedig nem akartam az unszolással régi sebeket feltépni. Úgy éreztem, bármit húznék ki belőle, az úgysem hozná vissza őket, s így nem okozna mást, csak felesleges fájdalmat a számára, azt pedig sosem tudnám elviselni. Ez most sincs másképp. Ám azok után, amiket Harrytől megtudtam, óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: talán ezért óvakodott a témától? Elképzelhető, hogy tud vagy legalábbis, sejtett akkoriban valamit, amitől engem óvni akart? - Köszönöm, Harry! ─ nem fejtem ki, de nem is érzem szükségét. Érteni fogja. És fontos, hogy ezt hallja. Nem szeretném, ha a ma meghozott döntésével kapcsolatosan kételyei támadnának. Az igazságnak van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogyn em mindig könnyű. Éppen ezért nagyon bízok benne, hogy nem fog nagyon meggyűlölni, amikor elmondom neki, hogy én ki vagyok valójában, mert ezután a beszélgetés után képtelen leszek sokáig visszatatani előle ezt az énemet meghatározó igazságot. - Vöröset, hm? ─ vele együtt nevetek én is és egy játékos csillanás látható szemeimben, ahogy emlékképek egész armadája rendez rögtönzött díszmenetet a fejemben. - Mi történt a régi zsánereddel? Azt hittem, a szőkékre buksz. Liz Allen, Betty Brant, vagy az a cserediák, mi is volt a neve? Felicia? ─ sunyi húzás volt? Meglehet. De ne csak bennem csapongjanak a régi időkről szőtt gondolatok! Meg aztán, ha valamihez, akkor hát a csajozás témához továbbra sem tudok jobban hozzászólni, mint középsuliban. Ami azt illeti, a legtöbb lánnyal akkor elegyedtem leghosszabban szóba, amikor másolás céljával leckét akartak kunyerálni vagy Harrynek kellett falaznom. Bár, ezutóbbi jó gyakorlást biztosított a saját kamuzásaimhoz, így aztán egy szavam se lehet. - Óh, ő... ─ jól van, mióta nem keresem, és van magántere, azt hiszem. - ... remekül van. Sokat melózik a Hírharsonánál. Kilátásban van neki egy előléptetés. ─ már ha nem szúrtam el neki mindent teljesen a Sírkő-üggyel. - Nem lepődnék meg, ha jövő év elejétől már hivatalosan is Robbie társriportere lenne. ─ tudom, vagyis, inkább csak sejtem, hogy ez nem egészen az a válasz, amire rá szeretett volna vezetni, de sajnos többet és biztatóbbat most nem igazán tudnék mondani. Leszámítva talán... - Remélem, tudod, hogy nem úszol meg egy újabb Coney Island-Küldetést! Ha emlékeim nem csalnak, még mindig nem találtuk meg a város legjobb pizzáját. ─ mert meg kell ünnepelnünk ezt a hazatérést! Nincs kibúvó!
Meg kell mondanom őszintén, hogy tetszik, amit látok. Nem tagadom, hogy jobban szeretem mások szenvedését nézni, mint azok boldogságát. Peter Parker-t pedig egyértelműen megrendíti, mikor meghallja apja nevét. Véleményem szerint nem is hisz Harry-nek, mert annyira él benne a tökéletes apakép, hogy nem tudja elképzelni, hogy az apja mégsem olyan tökéletes és ő is vétett hibákat. Na mondjuk ki szemében, mert szerintem nem volt hiba a Venom projekt, de ezzel sokak nem értenének egyet. Egyenesen száműznének a földről, kilőnének a világűrbe és sorolhatnám. Nem tagadom, az én fejemben is megfordult, hogy jó lenne hazatérni, a saját bolygómra, de az, hogy én itt lehetek és gazdatestre lelhettem, feltölt. Odahaza szánalmas kúszómászó voltam, akit elnyomtak a társai. Itt viszont, az emberekhez képest szuper erős vagyok, hatalmas és félelmetes. Itt hatalmam van, ami kedvemre való. Persze Harry-nek vannak szabályai, amiktől a falra tudnék mászni és mint látható, sokszor meg is szegem, de nincs olyan rossz sorom. Azon kívül Harry felhagyott azzal, hogy küzdjön ellenem, így egészen jó idebent. – Te idióta, nem most fejtette ki, hogy az Oscorp csak fedőszövegnek kellett?! – Hát komolyan felmérgesít ez a férfi a maga értetlenkedésével.
h a r r y
Látom, amint Peter a következő pillanatban el fogja ejteni a szemüvegét és nyúlnék is utána, de aztán valami csoda folytán megtartja és az én mozdulatom nem csak feleslegessé de elég bugyutának is hat emiatt. – Bocsi, azt hittem... – Mégis mit Harry? Mit hittél? Jobb ha befogod. – Elég, sértegesd a saját barátaidat! – Persze ha volnának neki. – Már ha lenne kit! – Mordulok rá Venom-ra, mert ezzel most túl lőtt a célon. – Sajnálom, nem akartam, hogy gyengének lássatok. – Mi szebb látvány is lett volna egy haldokló barátnál, nem igaz? Azt mondja nem változott volna semmi, de én ezt nem hiszem el. Azzal, hogy kiderült volna a halálos kórságom, sok minden változott volna. Többek között úgy óvtak volna a széltől is, mintha legalább porcelán tojás lennék. – Ne aggódj, ez csak Venom, nem befolyásolja az elmémet, csak állandó szófosásban van. – Ennél a résznél mondjuk hallom, ahogy felmordul, de ahogy neki ami a szívén, az a száján, úgy nekem is és csöppet sem tud érdekelni, hogy megbántom. Nagyfiú már, talán fel tudja dolgozni. – Jobbnak láttam, hogyha egyszerre tisztázunk mindent. Ez nem hétköznapi dolog, amit mindenki oda-vissza fúj. – Én is jobban örültem volna, elhiheti, ha meg sem tudom ezeket a dolgokat. De mindent hallottam a hibernációs stádiumban. Ők azt hitték nem vagyok magamnál és semmit nem hallok, így nyugodt szívvel beszélgettek a szemem láttára. – Tudom, hogy ez nehezen érint, nem szeretném bemocskolni apád emlékét, de jogod van tudni, min kísérletezett és miért kellett meghalnia. – A kellett szócskát erősen idézőjelbe teszem és hevesen rajzolok ujjaimmal macskakaparást a levegőbe. Nem kellett volna így lennie, de azt én sem tudom sajnos, mégis kinek állt szándékában eltenni láb alól a kísérlet beszüntetése miatt. A kormánynak, esetleg Venom-hoz hasonló létformának, vagy magának Curtis Connors dokinak? Fogalmam sincs és talán jobb is ha soha nem is tudom meg. – Egy dögös vöröset el tudnék képzelni magam mellett, az lenne csak igazán a dupla randi. – Próbálom elviccelni, mert tudom Peter-nek mennyire tetszik MJ. Sőt, hát igazából legjobb tudomásom szerint járnak is, nem csak tetszelegnek egymásnak. – Apropó, hogy van MJ? – Próbálok kicsit lágyabb vizekre evezni, hogy enyhítsem a látható feszültséget legjobb barátom lelkében.
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
Ahogyan az a bizonyos név elhangzik, a fogaskerekek megakadnak munkavégzésük közben, én pedig vélhetően olyan arckifejezéssel nézhetek el valahol a válla felett, valamiféle mentális kapaszkodó után kutatva, hogy ha kimerevenítenék a képet, a fejem fölé lehetne photoshoppolni egy "A radioactivenerd.exe jelenleg nem válaszol" ablakocskát. Ha valaki nagyon alapos akarna lenni, még egy töltőikont is odabiggyeszthetne a homlokomra. Egyetlen mentsvárom ezekben a másodpercekben az a halovány reménysugár maradt, hogy talán félrehallottam valamit, belehallucinálok olyat, ami nincs is. Igen, ez megnyugtató lenne... ha nem vonzaná magával azt, hogy be kellene csekkolnom az otológiára. És egy pszichiáterhez is, ha már annyira benne van a bugi a lábamban. Biztos, ami tuti.
- Várj, várj, időt kérek! ─ miután sikerül leráznom magamról a befagyás szembetűnő jeleit, heveny gesztikulációm közepette annyit érek el a time out elmutogatásával, hogy az addig száránál fogva ujjaim között forgatott szemüvegemet kis híján egy rögtönzött terhelési tesztnek teszem ki. Éljenek a gyors refleyek, melyeknek köszönhetően még idejében görgetem arrébb két ujjam között, hogy ne törjem el egy meggondolatlan mozdulattal. - Hogyan jött hirtelen ő a képbe? Azt hittem, hogy Mr. Osborn és Dr. Connors dolgoztak a gyógymódon. ─ legalábbis esküdni mernék arra, hogy az imént még erről beszéltünk. Persze, ez nem zárja ki, hogy maga a kutatás, amit végeztek, valami régebbi projektre épüljön, de... miért lenne apámnak köze ehhez a zegészhez? Biológus volt, tény, de amennyire tudom, sosem volt dolga akkora tényezőkkel, mint amekkora játékosnak az OsCorp tekinthető a vegyiüzemi és gyógyszerfejlesztési iparban. Teljesen kizártnak tartom a dolgot? Szeretném ugyan, de nem. És talán éppen itt kezdődik a probléma. Túl sok a vakfolt ahhoz, hogy ezt az egészet most átlássam, és mindig is utáltam ezt az érzést. Ahogy azt is, hogy olyan keveset tudok.... nos, róluk. Bár emlékeznék. Valamire. Bármire, velük kapcsolatban. - Nem tekintettünk volna rád másként. Aggódtunk volna? Naná! De nem változtatott volna semmin. ─ főleg úgy nem, hogy az aggodalom aspektus az igazság kimondása nélkül is adott volt. Az egész Európa-fedősztori nyugtatgatott bennünket, egy darabig. De a rádiócsend pont ugyanoda vezetett, amit az állapotának eltikolásával elkerülni szeretett volna. Okolni mégsem tudom érte. A maszk miatt fájó mennyiségben követtem el én is hasonló hibát. Túl jól ismerem az érzést, mikor az ember meggyőzi magát arról, hogy a szerettei érdekében az adott áldozat a legjobb, mi több, az egyetlen megoldás. Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem az oldalán, mikor döntést kellett hoznia. - Mármint, úgy érted, az iménti kis pillanatát leszámítva? ─ fura ez a kettősség, mert valóban úgy látszik, hogy jól van, és ennek örülök. Szóval egy félmosollyal az arcomon teszem fel a kérdést, miközben az aggódást próbálom lejjebb rugdosni magamban. Több-kevesebb sikerrel. Talán nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy valamivel ezek az epizódok redukálhatóak, de ilyen részletekkel most nem akarom nyaggatni.
- Ejha... valaki aztán nem spórol a bombák ledobásával. ─ fújom ki a levegőt, a végére biggyesztve egy nevetést, ami nagy bánatomra erőltetettebbre és gyengébbre sikerül, mint amilyennek szeretném. De szükségem van most za ilyen mentsvárakra, hogy ne blokkoljak le teljesen több percre. - És én még azon agyaltam, mit mondjak, ha közlöd, eljegyeztél valami francia modellt, aki a Vogue magazinnak pózolt, mikor épp Párizsban jártál. ─ muszáj elütnöm valamivel azt, amit az imént a tudtomra adott, még ha a szóban forgó próbálkozás az én standard mércémmel mérve is szánalmas. De általa időt nyerek, míg hátra dőlhetek, nekitámasztva hátamat a mögöttünk lévő, magasabban fekvő padsor fadeszkájának, és vehetek néhány mélyebb levegőt. - Ettől még nem lett az egész megnyugtatóbb. ─ épp ellenkezőleg. Az, hogy Connors látja át a teljes képet, megnyugtatóbb, mint a másik lehetőség. Nem sokkal. De egy fokkal. Ezt viszont nem közölhetem Harryvel, mert hogy néz az már ki, ha kibököm, hogy nagyobb bizalmat fektetek egy kétes kutatást vezénylő dokiba, mint a legjobb barátom apjába?
Ugyan Harry, mondd el neki, látod rajta mennyire neheztel az apádra. Joga van tudni, hogy valójában Curtis Connors nem Norman-nel dolgozott kezdetben együtt ezen. Az ő apja volt a járulékos veszteség. Na meg Eddie is, akinek a halála Curtis lelkén szárad, amiért bontotta a szimbiózisunkat. Megmenthettem volna, legalább őt, ha nem lett volna olyan önző. Tudod, hogy igazam van – Harry túl elnéző a barátaival szemben. Talán nem tehetnek arról, hogy olyanok a szüleik, amilyenek, de arról igen, hogy nem próbálták megállítani őket.
h a r r y
Peter még gyerek volt, amikor ez az egész elkezdődött. Elvesztette az apját, ez pont elég neki, nem kell bemocskolnom se nekem, se neked az apja emlékeit. Ezt nem tehetjük meg vele, Pete a barátom, a legjobb barátom. Őrlődök, részben magammal, mert valahol érzem, hogy joga van tudni az igazságot, de mégis úgy hiszem, jobb ha nem tudja meg. Rézben pedig Venom-mal, mert nincs felette befolyásom, ha én nem, elmondja ő. Hogyan hatna ha egy földönkívülitől kéne megtudnia az igazságot, miközben a legjobb barátja pedig elhallgatja azt előle. Elképesztő mikre nem kényszerít Venom nap mint nap. – Parker. Dr. Richard Parker – Még kimondanom is fáj. Jól tudom mennyire felnézett mindig is Peter az apjára. Nagy tudós volt, de tett olyan dolgokat, amikre ő maga sem volt büszke. Richard Parker-nek nem ez volt az egyetlen nem etikus kutatása, amit az Oscorp ellopott. Amit az apám...ellopott. Norman Osborn mindig mások hátán kapaszkodott fel a siker érdekében, amire pedig én vagyok az, aki sosem volt büszke és emiatt talán, soha nem is akartam a segítségét igénybe venni. Magam akartam felkapaszkodni, segítség nélkül. De amikor becsapott az Oshtoran-szindróma, akkor megtapasztaltam a valódi kétségbeesést. Azt az érzést, ami képes bármire rávenni. – Szégyelltem és tudtam, lebeszélnétek a kísérletről is. Jobbnak láttam titokban tartani mindkettőt. – Ez a szörnyű igazság. Ők mindvégig megbíztak bennem, de én nem mertem bízni bennük. Pontosabban túlságosan is ismertem az álláspontjukat ahhoz, hogy beengedjem őket az életem ezen részébe. – Jobban, mint valaha. Bármint érted, kicsattanok. – Nem hazudok, mióta Venom velem van, szuperül vagyok. A betegségem apró szilánkját sem érzékelem. Erősebb vagyok, mint valaha. Fittebb, életerős. Az egyetlen hátulütő, hogy osztozkodnom kell a testemen és nem tudom Venom-ot irányítani. Többé-kevésbé inkább ő irányít engem. Sokszor rossz irányba. Olyan dolgokra is késztet, amiket nem akarok megtenni, vagy amik még csak nem is etikusak. Voltak nagyobb gondok is a legelején, amikre kénytelen voltam szabályokat felállítani. Mert átvette az uralmat a testem felett és bántott civileket. Főként olyanokat, akik senkit sem érdekelnek, mint hajléktalanok, drogosok. De akkor sem engedhettem meg neki, hogy másban is kárt tegyen, vagy megöljön. – Egyet tudok Peter. Venom-nak nem én vagyok az első, de az első gazdatestet ő választotta. A szüleid azért haltak meg, mert be akarták szüntetni ezt a projektet. A gépük...nem véletlen zuhant le. – Eddie Brock sem véletlen halt meg. Szörnyű, hogy ezt idáig titokban tartotta Curt még Peter előtt is. Joga lett volna tudni, miért haltak meg a szülei. Talán azért sem volt mersze elmondani, mert ő mindvégig támogatta ezt a kutatást. Nem látta a károkat, amiket okozhat, amit Parker-ék felismertek. – Azt hiszem inkább apám dolgozik Dr. Curt Connors-nak, az Oscorp csak álca. – Igaz, apám felvásárolta ezt a kísérleti kutatást, de egyedül semmire sem vitte volna, nem tudott volna elindulni rajta Curt Connors nélkül. Ő végig affektált a legelejétől fogva, így tudta mit kell tennie.
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
Furcsa, ambivalens érzések kavarognak bennem ezerszínű örvényként, szavak nélkül suttogva felém az elnyelésemre vonatkozó fenyegetését, miközben a szokásosnál valamelyest vékonyabb hálóimba kapaszkodva igyekszek átlengeni a mélység felett. Kognitívan belátom, hogy sok mindenről kell majd beszélnünk, a témák száma vélhetően nagyjából megegyezik a hátunk mögött álló esztendők mennyiségével, mégis, ahogy Harry kezét a vállamon érzem, olyan, mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára. - Védekezhetnék azzal, hogy sokat fejlődtem az utóbbi időben, de azt hiszem, van, amit sosem fogok teljesen kinőni. - finom manőverezéssel kerülöm el az elmémben felbukkanó "Van, amihez sosem lesz túl koros az ember" életbölcsességet, mert attól tartok, hogy ha kimondanám, óhatatlanul is elkezdenék lamentálni azon, mennyi időt töltöttem el a maszkban, és ha a fehér lencsékbe nézek, mégis ugyanazt látom a mai napig. Talán ez, Peter Parker stagnálásának a ténye a legbrutálisabb igazság, amivel kínozni tudom magamat. Persze, tanár lettem, ami így, derült égből, egy éles váltásnak tűnhet olyasvalakinek, mint Harry, aki nem követett végig az idefelé vezető úton, de valójában, ezt leszámítva, ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. Ugyanúgy elkések mindenhonnan, ugyanolyan reménytelen szobatudósnak számítok, mint a gimi alatt, ééés ugyanúgy nincs barátnőm, mint a gólyás évünkben. - Amennyinek érzem? Ó, remek, tehát kétszer annyi is vagyok, mint valójában. - elviccelem a dolgot, pedig amúgy van benne igazság. No, nem a mostani munkahelyemre értve. Nem, ez a burkolt őszinteség sokkal inkább vonatkozik arra, ahogy Pókember dolgozik. az utam kezdetén még olyan éterien könnyűnek éreztem mindent, gond nélkül ugorva egy stukker elé, hogy inkább rám lőjjön az illegális fegyverkereskedő, mintsem a gyanútlan vevőjére. Ma már jobban szeretek egy tervvel a fejemben beugrani az akció közepébe.... talán éppen emiatt, jobban meg is érzem az áldozatokat. De a szavamat adtam, hogy nem állok meg. És megszegni a Ben bácsinak tett ígéretemet jobban megrémiszt, mint bármekkora szám az életkor kettőspontja után.
- Akkor így lesz! ─ számíthat rám. Ránk. Mert biztos vagyok benne, hogy MJ is legalább annyira fog örülni a visszatérésének, mint én. Ha szerencsénk van, még azt a médiavisszhangot is el tudjuk kissé odázni, amit az ifjabbik Osborn hazatérése generálhat. Ehhez mondjuk kerülnie kell majd a közeljövőben a publikus feltűnéseket és jócskán függ még az egész attól is, hogy vajon az apja ugyanígy fog-e eljárni. A Normannel folytatott, múltbéli interakcióim alapján nem lepne meg, ha a fiánál ő kevésbé visszafogottan állna a témához. Ezt azonban magamban tartom. Tudom, hogy a különös kapcsolatuk ellenére Harrynek nagyon fontos az apja, ami érthető is, hiszen ők maradtak egymásnak. Ezért akkor sem nyílnak szólásra ajkaim, mikor az édesanyját említi, csak egy alig észrevehető bólintással jelzem felé, hogy értem őt. Hiszen, jelen voltam, amikor megkapta a lesújtó hírt. Az emlékképet viszont némileg háttérbe szorítja Harry mondandója, s az, hogy nyomán egyre jobban elhűl az ereimben a vér. - Extraterresztriális organizmussal való kísérletezés? Ezt ki tarthatta egy percig is jó ötletnek? ─ van egy erős tippem rá, de továbbra sem kívánom Normant rossz színben feltűntetni a saját fia előtt. Pláne úgy nem, hogy bizonyos szempontból megértem, mi vitte rá erre. Meg akart menteni azt, akit szeretett. Ugyanebben a szituációban, hasonló feltételekkel, elképzelhető, hogy én sem cselekedtem volna másképp. Ennek ellenére szükségét érzem, hogy kimondjam a lecsupaszított valóságot és ezáltal mutassak rá az abszurditására. Már önmagában az leírhatatlan veszélyeket hordozott magában, amikor merészebb egyének a New Yorki Csatából hátramaradt chitauri eszközökkel kezdtek babrálni. Ráadásul itt most nem is eszközökről, fegyverekről van szó. Hanem élő anyagról. Valamiről, ami kiszámíthatatlan. - Pedig tudhatnád, hogy nem terheltél volna minket az igazsággal. ─ igen, az űrlény kísérletek után valahogy éreztem, hogy valami hasonló hír fog következtni, de nem mondom azt, hogy könnyű az ilyesmit hallani. Gyerekkorom óta ismerem őt és sose kívánnám, hogy bármin is keresztülmenjen, ami akár csak megközelítheti ezt. Ám az igazság nem változtatott volna azon, amilyennek látjuk őt. Ahogy azon sem, hogy ott lettünk volna mellette. - És most... pontosan hogy érzed magad? ─ egyelőre ezt érzem a legfontosabbnak letisztázni. A bennem lévő kocka mitugrász majd később úgyis elő fog törni és kérdőre vonja, hogy nem látott-e elég Alien filmet, de azzal még ráérünk. Most az érdekel, jól van-e. Mármint, az iménti epizódot leszámítva.
- Arról tudsz valamit, hogy mire jutottak ezek a kísérletek? Mármint, érted, azt leszámítva, hogy.... ─ gesztikulálok az irányába, mert itt van velem, szóval az a része világos, hogy valamilyen szinten sikeresnek modható a projekt. De az is világossá vált az imént, hogy az eljárás nem maradt hozadékok nélkül és jó lenne tisztában lenni azzal, mit fog ez jelenteni a jövőben Harryre nézve. Bántja őt ez a lény? Érez miatta fájdalmat? Mert ha bármelyik kérdésre a kettő közül igen a válasz, akkor nem fogom tudni megígérni, hogy kimaradok az ügyből. Egyik minősítésemben sem. - Azt hittem, Connors doki már jóideje nem dolgozik édesapádnak. ─ azt hiszem, teszek nála majd egy látogatást, hogy kérdőre vonhassam ezzel az idegen lénnyel kapcsolatban. Több szempontból is rizikósnak hangzik, és nem vagyok róla száz százalékosan meggyőződve, mennyire lehetett ez Curt döntése. A mentorom volt az egyetem alatt. Tudom, hogy követett el hibát a múltban. Ez valahogy mégsem illik bele a profiljába.
Harry érezhetően próbál elnyomni, azt hiszem átléptem azt a bizonyos határt szimbióta és gazdatest között, amire a szabályokat állította fel. Így hát habár nem különösebben érzek bűntudatot emiatt, mégis úgy döntök, visszavonulok kissé, rögtön azután, hogy a zaj elül. Igazán élmény dús lesz végig tekinteni a háttérből, hogyan mászik ki abból a híg fosból, amibe belegurítottam az imént. Másfelől mi vagyok én, hogy holmi emberi lénynek magyarázkodjak, arra pontosan ott van Harry barátom. Így hát a továbbiakban nem reagálok a hívására sem, majd ha elült a vihar, talán megmutatkozom teljes valómban is Peter Parker-nek, persze csak ha Harry jófiú lesz és nem próbál besározni a kis barátja előtt. Meglátjuk.
h a r r y
Egy pillanatra Peter vállára teszem a kezemet úgy nevetem el magam a monológján, még mielőtt Venom elrontana mindent. – Nem is te lettél volna, azt hiszem. – Ezt persze inkább bóknak szánom, mintsem bántásnak, Peter mindig is szórakozott volt, de ez nem mindig volt rossz dolog és én szerettem benne, hogy nem olyan unalmas, mint sok korunk béli. Vannak gondjai, talán több is, mint amit elmond, mégsem nagyon láttam sűrűn letörnek vagy úgy komolyan szomorúnak. Ez nagy szó. Másik kisebb tragédiákba is beleroppantak volna. – Ezek csak számok haver, az számít te mennyinek érzed magad. De alapvetően szerintem jó, ha kitűnsz a diákok közül. – Nincs is annál kiábrándítóbb, mikor egy tanárt például keresni kell egy osztályképen, mert beleolvad a diákjai korosztályába. Kissé azért meglep, mennyire próbál együtt működni a kis titkom kapcsán, pedig még azt sem tudja, mi az oka az eltűnésemnek. Nem állt szándékomban persze titokban tartani, de azt sem szeretném, hogy címlapon legyek. A félelmem inkább ehhez vezethető vissza MJ-vel kapcsolatban. Tudom, hogy minden álma befutni és ha más lenne a helyzet, nyugodt szívvel mondanám, hogy kapaszkodjon fel rajtam, de ez nem olyan dolog, amit szeretnék ország-világ előtt látni. – A legjobb lenne talán, ha mögöttem állnál, amikor elmondom. – Peter-re mindig is jobban hallgatott, így ha ő mondja, hogy ne hozza le az újságba, talán bele is megy. Másfelől jól tud esni, ha van az ember mellett egy barát. Venom közbe avatkozik a beszélgetésünkben, amit megzavar, hogy becsengetnek. Amint megszűnik köztünk a kapocs egy pillanatra, meglepő fájdalom kerít magába, mintha Venom átadná minden fájdalmát. Nem valami kellemes interakció, így már csak arra eszmélek fel, mikor Peter finom mozdulatokkal terelget a lelátó fele. Fel pillantok rá, de nem szólok semmit, csak hagyom, hogy vezessen és ismét a lábam elé nézek, hogy ne bukjak fel szerencsétlenségemben. Végül megérkezve leülök és sóhajtok egyet. – Pont ezt próbáltam elmagyarázni, mielőtt ez a para... – Nyelek egyet és visszaszívom, mert a legutolsó alkalommal, amikor kimondtam ezt a szót, Venom tett róla, hogy még a kifejezést is elfelejtsem. Ennél nagyobb jelenetet már nem szeretnék rendezni, szerintem már elég kellemetlen a jelenlétem anélkül is, hogy fokoznám. – Szóval apám és Dr. Connors kísérleteztek egy új gyógymódon, ami meggyógyíthatta volna anyát. Azt hittem leálltak, de végig folytattak minden munkálatot, hogy... szóval tudod, azután, hogy már nem volt. – Még mindig nehéz erről beszélnem, mert habár apám azt akarta, senki ne lássa, hogy fáj, én nem tudtam feldolgozni. Ezen pedig az sem segített, hogy magamon is észleltem a szindróma első jeleit és sokkal gyorsabban kezdett el súlyosbodni, mint anya esetében. – A lényege egy más bolygóról jött létforma szimbiózisa az emberi fajjal. De nem jutottak tovább, mert nem volt alany. – Valljuk be Eddie Brock nem nevezhető alanynak, hiszen őt választotta Venom. – Tudod, valamit nem mondtam el neked és Mary Jane-nek sem. – A tarkómhoz kapok és lesütöm a szemeimet, mert amikor kimondom az igazságot, elsüllyednék szégyenemben ha Peter szemeibe néznék. – Néhány évvel ezelőtt kiderült, hogy örököltem az Oshtoran-szindrómát. – Azt hiszem innen már össze is lehet rakni a képkockákat, de arra az esetre, ha mégis szanaszét hevernének Pete fejében, befejezem mondandómat. – Belementem apám kísérletébe, mert nem volt veszteni valóm. – Egyszerűen annyira előrehaladott volt a betegségem, hogy vagy belemegyek, vagy lehet napokon belül meghalok. Nem érdekeltek a következmények, mert úgy láttam, a halálnál semmi sem lenne rosszabb.
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
A vigyoromhoz társul némi egyetértő bólogatás, mikor Harry szóba hozza a megszólítást. - Nyugi, ezzel nem vagy egyedül. - való igaz, az egykor pápaszemes, science pun pólós kissrácról vélhetően egyik osztálytársa sem feltételezte, hogy egyszer majd újra itt fog kikötni, csak éppenséggel a terem másik oldalán. Többek között én magam sem. Határozottan új még ez a helyzet, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy akár egy cseppnyi megbánás is van bennem a döntésem kapcsán. - Az első napomon annyira izgultam, hogy megszokásból Peterként mutatkoztam be a csoportomnak. Ezt az óraszemlét tartó igazgatóhelyettes nem annyira értékelte, én meg nem értettem, hogy miért köszörülgeti a torkát már az első perctől kezdve, aminek egy fél perces intenzív farkasszemezés lett a vége. És intenzív alatt intenzíven kínosra gondolok. - így visszagondolva felér egy kisebb csodával, hogy egyáltalán felvettek ide dolgozni, de úgy hiszem, hogy ebben nagyban közrejátszhatott az, hogy Mr. Harrington hozta a végső döntést. Nem tudom, mi lehetett az, amit látott bennem, és meggyőzte az alkalmasságomról, de hálás vagyok érte.
- A legjobb, amikor azt kapom, hogy "uram". Olyankor óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hány évesnek tippelhetnek, és mindig egy kicsit elpusztulok belül. ─ a kor csak egy szám, én pedig sosem találtam ijesztőnek a számok világát, sőt, akármilyen szánalmasan hangzik ez, sok esetben otthonosabban mozgok benne, mint az emberi kapcsolatok terén. És ha már kapcsolatok... - Ööö... okkééé... ─ kissé furcsállom a határozott, nemleges válaszát, hiszen nem gondolnám, hogy Mary Jane leharapná Harry fejét, amiért végre visszatért. - Szeretnéd, ha egyelőre titokban tartanám? ─ egy kis extra hangsúlyt helyezek az "egyelőre" szócskára, mert nem tudhatom, mennyire van tisztában azzal, hogy a triónk harmadik tagja azóta az igazság kiderítését űzi hivatásként. De még ha Mary nem is dolgozna a Harsonának, akkor sem vagyok benne biztos, hogy Harry hosszú ideig képes volna rejtve maradni előtte. Vagy bárki előtt, ami azt illeti. Nem lepne meg, ha a holnapi lapok már beszámolnának az aranyifjú hazatéréséről. - Vagy beszélhetek is vele. Úgy értem, még azelőtt, hogy meglepnéd a hírrel. ─ ha esetleg a reakciójától tartana. Bár továbbra is azt gondolom, hogy feleslegesen teszi, tiszteletben fogom tartani a döntését. Bármelyiket válassza.
Éppen a vállára tenném a kezem, hogy a támogatásomról biztosítsam, bármiről legyen is szó, amit el szeretne mondani, de a hirtelen hangszínváltozástól becrashelek, mint egy apple mac. Mivel a megakadt mozdulat miatt már úgyis a levegőben a jobbom, úgy döntök, pótcselekvésként akár le is vehetem a szemüvegemet. Mintha az segítene bármit a megértésben. - Harry? Most mi történik? ─ az énem egy része szeretne abba kapaszkodni, hogy ez csupán valami ugratás és Harry mindjárt röhögve közli, hogy bele akar vágni a szinkronszínészkedésbe az Oscorp vezetése helyett. De van ebben a hangban valami, ami hatással van a hatodik érzékemre. Nem zsongatja be annyira, hogy szétmenjen tőle a fejem, viszont annyira már felébreszti, hogy körbenézzek még egyszer az sportpálya környékén, a legrosszabb eshetőségtől tartva. Ha beüt a krach, jó lenne, ha szemtanúk nélkül történne. - Hogy értetted azt, hogy egyek vagytok? ─ tudom, vannak dolgok, amikre nem illendő rákérdezni, de ez a kijelentése rendkívül bizarr, akármilyen szögből próbálom is nézni. És ki gondolta volna, hogy egyszer egy horrorfilmbe illő hangnak süthetem majd el, hogy megmentett a csengő? Vagyis, majdnem sikerül ellőnöm, de belém fojtja a szót a gyerekkori barátom szemmel látható agonizálása, így a zaj megszűnésekor odalépek hozzá, hogy az előbbi impulzusomnak elget téve végre a vállára tehessem a kezem és szelíd erővel a lelátó padjai felé kezdjem el terelni. - Mi lenne ha leülnénk fújni egyet, cimbora? Aztán felvilágosíthatnál, hogy mi a fene volt ez az előbb. ─ de szigorúan utána! Mert nem szabad szem elől téveszteni a fontossági sorrendet.
– Igazad van. – Ezt csak suttogva mondom ki, mert nem Peter-nek szánom, hanem Venom-nak. Valóban nem fogadom valami jól, amint arról áradozik, hogyan falná fel a legjobb barátom agyát, na meg úgy mindenét is, mert tudom, hogy nem állna le. Vannak szabályok. Megbeszéltük. Első számú szabály, nem eszünk meg másokat, max ha nagyon rossz arcok, akkor meg van engedve. De Peter nem rossz arc. Észlelem, amint megindul, így gondolkodás nélkül eredek a nyomába. Ahogy elindulunk a folyosón feltörnek bennem a régi emlékek. Azokból az időkből, mikor itt még Flash Tomson minden áldott nap szívatta a gyengébbeket. Peter-t is néha napján. Tőlem persze félt, na nem azért, mert olyan erős lettem volna, de Norman Osborn árnyékában, mindenki félt tőlem. Aki mégsem, az pedig a sárga irigységtől vezérelve próbálta belopni magét a szívembe, meg többnyire a partijaimba. A bál plakátjai pedig a végzős bálunkat idézi. Akkor még úgy ahogy mindhármunk gondtalan volt. Bár Peter-en mindig is látszott, hogy nem igazán gondtalan. Néha azt gondoltam, a nagybátyja halála okozta ezt, de visszagondolva, már előtte sem tűnt valami gondmentes tinédzsernek. Persze ez nem mindig volt így. – Ha néhány évvel ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy téged Mr. Parker-nek fognak hívni, képen nevettem volna. – Ezt a megszólítást talán sosem fogom megszokni. De érthető, hogy a diákok nem úgy hívják, hogy Peter vagy Pete. Bár biztos van olyan is, csak valószínűleg vele nem csak tanár-diák kapcsolata van. De ha már a kapcsolatoknál tartunk, meg is lep a kérdése, hiszen legutóbbi ismereteim szerint, mindent megbeszélnek MJ-vel. – Nem, határozottan nem! – Titkon abban reménykedtem, ha előbb megkeresem Peter-t, majd ő segít MJ-nek beadagolni a történteket, mert van, amit egyszerűen nem lehet csak bebüfögni és kész. Ez szerintem nagyon is egy ilyen dolog. – Amiért felkerestelek, arról kissé nehéz beszélni – Ekkor megszólal Venom, amit jobb lett volna elkerülni, de habár szabályokat állítottam fel, de irányítani nem mindig tudom. Inkább soha.
v e n o m
– Hello Peter, Harry már sokat beszélt rólad. – A drámai belépőm része lett volna az is, hogy megmutatkozom és őszintén szólva nagy buli is lenne, de elnézve a fickót és Harry-t, talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom egy őszinte bemutatkozásra. – Én és Harry... szóval mi egyek vagyunk. – Többnyire csak én vagyok, Harry pedig kell a külső megjelenés kedvéért. Na jó, azért néha napján egészen jól kijövünk egymással, de ez szerintem csak azért van, mert jól tudja, hogy nélkülem már nem lenne életben. Ahogy én sem nélküle. Azt hiszem ezt hívják kölcsönösségnek. Kölcsönösen ragaszkodunk a másikhoz a saját érdekünkben. Hirtelen megszólal egy igen csak nagy zajjal járó csengő, abból ítélve, hogy egy iskola udvarán vagyunk, talán az iskola csengője lehetett. Mindenesetre kellőképpen összezavar és fájdalmas a füleimnek, de ezt bizonyosan Harry is észleli, ugyanis egy pillanatra megszűnik a szimbiózisunk. De kapaszkodok az egyetlen dologba, ami életben tart, az pedig Harry Osborn teste.
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
Szürreális ez az egész. Mármint, ez nem magára arra a részre értendő, hogy valaki újra felbukkanjon az életünkben, hanem inkább arra, hogy mekkora hatást tud kifejteni, amikor ez megtörténik. Egy idő után, mikor az ember már eleget lépkedett a felnőttkor nehezen betörhető, s gyakran nem is kényelmes cipőjében, hajlamos beleringatni magát egy olyan tévképzetbe, hogy őt már semmi nem lepheti meg. Aztán jön egy olyan nap, mint a mai, amikor valami... köhh... valaki... egy Hulk erejű ütéssel visszarepíti őt a múltba és hirtelen abban sem biztos, melyik hónapra fog átfordulni a naptár lapja a következő héten. Énem egy része például jelenleg azt várja, Harry mikor teszi fel a kérdést, hogy áll-e még a suli utánra betervezett közös pizzázás a Coney Islanden, amire elő kellene rukkolnom egy frappáns kibúvóval, hogy az órák utánra még beiktathassak egy gyors járőrözést... hiába súgná bármikor máskor a racionálisabb oldalam, hogy nem az az esetlenül titkolózó srác vagyok már, mint akkoriban. De ehelyett egy másra vonatkozó kérdés hagyja el a száját, mire engem olyan érzés önt el, mint akit két szundi idővel az ébresztője előtt keltenek fel álmából. - Hm? - értetlenül pislogva nézek körbe a tanáriban, mert tagadhatatlan, hogy a pillanat sokkoló hatása alatt teljes mértékben elfeledkeztem a környezetünkről. Szerencsére (vagy, annyira talán mégsem szerencsés, de ettől még kétségtelenül ez a helyzet) az itt dolgozók többsége már enélkül is elkönyvelt furának, így elintézik majd a dolgot egy szimpla vállrándítással. Egyelőre. Idővel majd elkezdenek kattogni azon, hogy a város egyik legvagyonosabb családjának sarja miért keres fel egy szürke, hétköznapi tanárt a munkahelyén, illetve szinte biztos, hogy Amy majd elsüt valami olyasmit, hogy már érti, miért nincs senkim, de ezekkel a kérdésekkel jövőbeli-Peternek kell majd foglalkoznia. Jelenbeli-Peter csak a tarkóját dörzsölgetve lép hátra. - Oh, persze, bocs haver! - egy apró, zavart nevetéssel kötöm egybe az ajtó felé intézett biccentést, majd indulok előre az azon túli folyosón, hogy elhaladhassunk az ünnepi bálat hirdető plakátok előtt a sportpálya felé vezető ajtó irányába. Hallottam Wilson edző tervéről, hogy a szünet előtt kissé megizzasztja a csoportjait egy ajándéknak szánt erőnléti felmérővel, így a szabad ég alatti pálya, s lelátó környéke elég békés hely lesz a becsöngetés után ahhoz, hogy zavartalanul beszélhessünk.
Útközben reagálok néhány elhangzó "Jó napot, Mr. Parker!" köszönésre, hogy aztán a friss levegőre érve átpásztázhassák szemeim a terepet. - Ki gondolta volna, hogy ennyit változhat egy hely, nem igaz? ─ igaz, a teljes képhez azért hozzátartozik, hogy egész New York sok mindenen ment keresztül a mi végzős bálunk óta és sajnos Midtownra is szintúgy igaz, hogy nem voltak kegyesek hozzá a Pittyenés esztendői. Sem pedig az a kaliberű tanrendi átütemezés, ami szükségessé vált 2023 után. Bár, nem ogndolnám, hogy azért jött, mert a városi oktatási rendszer jelenlegi állaportáról szeretne beszélgetni, de ez némileg kíméletesebb kezdés, mint egy "Szóval merre is jártál?" típusú számonkérés. - Tudod, aggódtunk érted... ─ próbálok a lehető leggyengédebben, legtapintatosabban belekezdeni, hiszen nem az a célom, hogy bűntudatra játsszak, de azt sem akarom, hogy azt gondolja, a hátunk mögötti időszak nyomtalanul tűnt el. És miközben óvatosan bánok a szavakkal, némi fáziskéséssel realizálódik csupán bennem a többesszám automatikus használata. Hiába, azt hiszem, van, ami sosem fog kihalni belőlem. - ... úgy értem, MJ és én. Próbáltunk hívni, írni is, de nem igazán tudtuk, hogyan... szóval, érted... hol érhetnénk el. - és ebben édesapád sem volt különösebben segítségünkre. De hiába van ott a nyelvem hegyén, ráharapok, s nem mondom ki. Most csak örülni akarok annak, hogy egy régi barátom visszatért, nem akarom megnehezíteni a pillanatot semmivel.
Főleg azért nem, mert egy titok hordozójaként pontosan tudom, mekkora terhet képes ez róni valaki lelkére. Azt szeretném, ha ezt a terhet a maga tempójában osztaná meg, ha és amikor meg szeretné. - Erről jut eszembe, Mary Jane tudja már, hogy hazatértél? ─ szeretném azt gondolni, hogy MJ azért szólt volna, ha már találkozott vele, de az ilyesmit azért elég nehéz biztosra megítélni, ha egyszer egy "szünet" lényege (annak hívjuk egyáltalán?) az, hogy a másik félnek lehessen elegendő szabad mozgástere.
Meglep, hogy azt feltételezte Európában tartózkodtam ezidáig. Ámbár nem igazán beszélgettünk apámmal arról, mi történt, míg nem voltam magamnál. Így aztán viszont nem kizárt, hogy ő maga etette be ezzel Peter-t és talán MJ-t is. Én nem is igazán tudom mi lehetne erre a megfelelő válasz. Az ölelésnek mégis roppant örülök, mert megerősít benne, hogy köztem és Pete közt, nem változott lényegében semmi. Továbbra is jóban vagyunk és számíthatunk a másikra. A gondolataimban való merengés viszont hezitálást vált ki, mégis aztán viszonozom a baráti ölelését. Előre látom lelki szemeim előtt, hogy lesz még gondom az iménti hezitálásból, de most inkább próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy tudjak egy olyan választ adni, ami nem túlzottan átlátszó. – Nem rég jöttem vissza. – Ja., ez igaz, csak nem Európából, hanem konkrétan az abszolút halál állapotából. Szuvenírt is hoztam, mit szólsz hozzá. Persze ezt csak gondolom, már nem mondom ki. Szívem szerint pedig megtenném, joga van tudni Venom-ról, de még várnom kell. Még csak most kaptam vissza a haveromat, ha most egy ilyen kaliberű dologgal sokkolnám, lehet soha többet nem állna velem szóba. Bár Peter nem ilyen, de nekem mégis kellemetlen lenne ezzel nyitni. – Ez egy kicsit komplikált, tudnánk beszélni négyszemközt? – Próbálok utalni rá, hogy az egész tanári kar úgy néz bennünket, mint akik szellemet látnak és ez engem roppant frusztrál. Meg egyébként sem tartozik mindenkire, hogy részt vettem egy illegális kísérletbe, aminek első és gyakorlatilag egyenlet teszt alanya vagyok. Vagyis ez nem teljesen igaz. Venom már korábban gazdatestre talált egy bizonyos Eddie Brock nevű fickóban. De őt egyenes célzattal választotta ki. Nem is igazán volt az kísérlet, csak szimbiózis. Engem viszont nem választhatott Venom, azt választhatta, él, vagy sem.
v e n o m
– Grr … Kedvem volna jól megszívatni, mert egyenesen felmegy bennem a pumpa ettől a töketlenkedéstől. Hogy nem akarod velem kezdeni a beszélgetést? – Csak velem lehet kezdeni minden beszélgetést, hiszen én vagyok VENOM. Egyébként is valami nem stimmel ezzel a sráccal, túl lazán veszi ezt az egészet. Eltűnik a haverja, visszatér és annyit kérdez, hogy mikor tért vissza? Ennyire ostoba nincsen senki, hogy megegyen egy ilyen dumát. Talán csak teszteli Harry-t. Talán meg kéne kóstolnom, biztos finom falat lehet. Aki egy iskolában tanít, az okos ember, annak pedig ínycsiklandó lehet az agya. Na jól van, meghagyom Harry-nek, mert még a végén kiborul, hogy ilyeneken gondolkozom. De barát, mi az, hogy barát. Barát valaki, mert szívélyes fogadtatásban részesít, vagy átadja a helyét a buszon? Mi a határ barát és nem barát között?
Whatever comes our way, whatever battle we have raging inside us, we always have a choice. It’s the choices that make us who we are, and we can always choose to do what’s right.
- Emberekként mind megtestesítjük a komplexitást. Társadalmi rendszereket építünk, szonetteket írunk, járunk a Holdon, tágítjuk az orvostudomány horizontját, okulunk és oktatunk. Ott rejlik bennünk a potenciál, hogy legyőzzük a félelmeinket, az álmainkért nyúljunk, és mégis, a lehetőségek eme végtelen halmaza a maga összetett teljességében visszavezethető a génjeinkre. Az emberi genomba zárt számtani sorozatra. Ez alapvetően határozhat meg minket. ─ a péntek hatását szinte tapintani lehet a levegőben, mindegyikükön tisztán látszanak a nap, s a hét fáradalmai, ami, ha önmagában nem volna már így is elég, még hangsúlyosabb most, hogy ennyire nyakunkban liheg már a kikapcsolódás ígéretével kecsegtető téli szünet a maga hópihékkel tarkított leheletével. Éppen ezért tudom, hogy valamivel fel kell ráznom őket az utolsó perceket általában jellemző türelmetlen várakozásból, vagy... egyesek esetében, az NREM lassacskán közelebb kúszó, legmélyebb fázisából. - Vannak például koránkelő típusok. Akiknek egy veleszületett adottsága, hogy már az ébredés első percétől kezdve tele vannak energiával és egyáltalán nem rontja el a kedvüket az, hogy milyen hosszú nap áll előttük. Ezeket az embereket általában nem szoktuk érteni... vagy kedvelni. ─ néhányan felnevetnek. Eddig jól haladsz, Peter, már kezded visszanyerni a figyelmüket! - A spektrum másik felében pedig azok az emberek találhatók, akik egész este fennmaradnak és mindenki mással ellentétben akkor fekszenek le, amikor a nap felkel. Beszélhetünk itt biztonsági őrökről, rendőrökről, éjszakás nővérekről... vagy fáradhatatlanul dolgozó művészlelkekről, olyan írókról, grafikusokról, akikre sötétedés után talál rá az inspiráció és... nos, akiket szintén nem szoktak érteni... vagy kedvelni. ─ újabb nevetéseket kapok, az egyik fiatal, ha jól tudom, hátvéd a focicsapatban, még helyeslően is bólogat mellé. - De miért fontos mindez? Azért, mert szem előtt kell tartanunk, hogy bár a genetika meghatározó szerepet játszik abban, hogy kik vagyunk és mikre vagyunk képesek, nem ez az egyetlen tényező, ami az életünk során meghatározhat. A természetünk társává válik a tanult viselkedés. Mindaz, amit egy fejlődési folyamat során kialakítunk magunkban. ─ pillantásom az egyik sötét hajú diákomra téved, aki meg sem moccant a korábbi kacajokra. Kitartóan pihenteti fejét jobbjára támaszkodva, légzése már az elmúlt öt percben egyenletes szuszogássá vált. - Nem minden tanulási folyamat lehet sikeres. ─ lassan, hangtalanul lépkedek a sorok között, míg el nem érek Casey padjáig, látszólag teljesen véletlenül torpanva meg az alvó lány mellett. - Ha például valaki megpróbál belepiszkálni a saját cirkadián ritmusába, úgy, hogy közben tudja magáról, hogy természetesebb körülmények között nem éppen egy éjjeli bagoly, az könnyedén eredményezheti azt, hogy előnytelen körülmények között tapasztal magán fáradságot. Az órán való alvás például egy különösen rossz túlélési mechanizmus, mert felkészületlenül érhet a környezetben beálló hirtelen változás. ─ egy apró, gyengéd pöccintés is elegendő a lány ujjai között tartott toll tetejére ahhoz, hogy az kihulljon a kezéből és kettőt pattanva füzete előtt az ölében kössön ki. A váratlan mozgást érzékelve a lány összerezzenve riad fel. Genyó húzás, aláírom, de még mindig jobb, ha engem utál érte, mintha a régi, és az évek során zavaróan éles hangúvá vált csengőszó rántotta volna vissza az ébrenlét talajára. - És ha már a felkészültségnél tartunk, szeretném, ha a hétvégén elolvasnátok a tankönyv következő leckéjét! - ezzel nyerek magamnak néhány hőbörgő morgást. - Tudom, hat oldal, de mivel az előző anyagrész átismétlésével végeztünk, már minden adott ahhoz, hogy megbirkózzatok egy ilyen kaliberű feladattal. Viszont egyben rossz hírem is van: ha Mr. Cavanaugh visszatér a jövő héten, rám hivatkozhattok, hogy elkezdtük a veleszületett és tanult viselkedés témáját, de nem tudtuk befejezni, így sajnos kénytelenek lesztek dolgozatírás nélkül szünetre menni. - a nyomott hangulat egyből átvált vidám, felélénkült légkörbe, én pedig egy cinkos félmosollyal fogadom a felcsillanó szempárokat. - Tekintettel arra, hogy már csak három percünk maradt és ez az utolsó óra az ebédszünet előtt, úgy mellékesen megjegyzem, hogy úgy hallotam, a menzán az ünnepi szellem jegyében ma almáspite is van, és ha többen úgy érzitek, hogy nem szeretnétek róla lemaradni, nem igazán tudlak megállítani titeket. - gyakorlatilag be sem tudom fejezni a mondatot, mert gyorsabban kerül a vállaikra a hátizsák, mint az én fejemre szokott a maszk. Kifelé menet azért kapok néhány "Viszlát, Mr. Parker!", "Szép hétvégét, Mr. Parker!" és még egy-két "Kellemes ünnepeket, Mr. Parker!" elköszönést. Heh, még így, az első félévem vége felé is szoknom kell ezt a megszólítást. - Casey, egy pillanatra maradj még, kérlek! - a lány vonakodó léptekkel közelíti meg a tanári asztalt, ahol épp a kézitáskámban kutakodok. Ha ennél feszültebb lenne, talán még a pókösztönömet is bezsongatná. - Bajban vagyok? Olyan hirtelen kapom fel a fejemet a halkan feltett kérdésre, hogy szerintem a nyakam is jól hallhatóan beleroppant. Egy pillanatig fürkészem a máskor teljesen magabiztos diákot, aki most épp mindenfelé tekint, kivéve az én irányomat. - Azt te tudhatod! - apró hazugság. Tisztában vagyok a bátyja helyzetével. Jobban, mint azt be merném vallani. - Bajban vagy? Beletelik egy kis időbe, mire megrázza a fejét. Hezitál. Ez van akkor, ha valaki nem született hazudozó. Zsigeri szinten ismerem fel az árulkodó jeleket.
De, mint ahogyan azt folyton megteszem, most is emlékeztetnem kell magamat arra, hogy Peter Parker nem több egy szürke tanárnál, egy olyan intézményben, aminek megkopott egykori fénye. Így hát előhúzom táskámból a kitöltött feladatsort, hogy felkanyarítsam a tetejére lemaradt osztályzatát, mielőtt átnyújtanám neki a papírt. - A tegnapi pótló teszted, egyelőre nem tudok biztosat arról, hogy ki fogja tartani a következő órát és gondoltam, a szünet előtt meg szeretnéd kapni! ─ látom, amint szemei megakadnak az eredmény mellett díszelgő smiley-n (igen, egy igazi művész veszett el bennem, csak az a baj, hogy jó mélyen és mostanra elfeledkezett a saját létezéséről), mielőtt ő maga is elmosolyodna. - Oh... meg akartam várni ezt és a szemeszter végét, hogy jelentkezhessek a... ─ egy szelíd mosoly terül szét az arcomon. - A haladó bioszosokhoz, amit jövőre indítanak a felsőéveseknek? Az eredményeid alapján már bátorkodtam felírni a nevedet a névsorba, így nem kell majd aggódnod a határidő miatt. ─ tudom, milyen fontos ez neki. És éleseszű kölyök, megérdemli, hogy megkapja a szükséges eszközöket ahhoz, hogy azzal foglalkozhasson, amit szeret. Viszont az alapján, amit róla tudok, képes lenne lemondani erről a családjáért. Vagy valami rosszabb... - Köszönöm, Mr. Parker! - igen, déja vu érzésem van... mert még mindig fura. - Ugyan! Te végezted a munka oroszlánrészét, én csupán segítek, ahol tudok. ─ bűntudat? Empatizálás a helyzetével? Mindkettőt kipipálhatom. - Sajnos a képességeim nem terjednek ki a pitementésre, úgyhogy sietned kell, mielőtt a többiek kifosztják a készletet! A búcsúzása után egy sóhajjal nekidőlök az aszalnak, elnézve a kék filccel kanyarított betűimet a táblán. Vajon akkor is hálás lenne, ha tudná, hogy a családja miattam élt át kemény időket? Ezzel a gondolattal tudatom előszobájában vagyok kénytelen a tanári felé venni az irányt, ahol még a titkárnők gyöngye, Mrs. Pascal szokásos, szurkálódó megjegyzésére is elfelejtek reagálni, annyira elmélyülök saját kis világomban.
A világomban, melynek peremvidéke megrepedezik, mikor kicsivel a szünet vége előtt kopogtatás hallatszik az ajtó felől, és a küszöb túloldalán megpillantom őt. Azzal a hétköznapi intésével, mintha a legutóbbi találkozásunk óta nem telt volna el több pár napnál, egy pillanat alatt éri el, hogy újra egy szemüveges tizennégy évesnek érezzem magam. Annak a lúzernek, aki a saját gondolatmenetébe is képes volt úgy belegabalyodni, akár légy a szövevényes pókhálóba. - H... Harry? ─ indulok meg én is felé, hogy gyorsabban csökkenhessen le a kettőnk közti távolság, mert ha nem bizonyosodhatok meg róla, hogy valóban ő az és nem csak a képzeletem játszadozik velem, akkor úgy érzem zuhanni kezdenék és most nincs épület körülöttem, amire kivethetném kapaszkodóimat. - De hát ez... ─ hihetetlen. Ott van a nyelvem hegyén, mégsem tudom kimondani, mert minél közelebb érek hozzá, annál biztosabb vagyok benne, hogy ő az. Úgyhogy a megállapítás befejezése helyett megölelem. Ez egyszerűbb. Ha sokat agyalok, abba csak belezavarodnék. - Azt hittem, hogy... tudod, Európában vagy. ─ hittük, egészen pontosan. És aggódtunk érte, én is, MJ is, de ezt egyelőre nem akarom a szemére hányni. - Mikor jöttél vissza? ─ bizakodok benne, hogy nemrég, mert bármi olyan válasz, ami ennek ellenkezőjére utalna, felérne egy gyomrossal Rinótól.
Almost like a high school reunion 672 word ★ Unholy ★
v e n o m
Amikor a földre kerültem, kiforrt szándékaim voltak afelől, hogy elpusztítom ezt a létformát. De aztán megkedveltem ezt a világot, mert itt váltam valakivé. Láttam az emberek szemeiben a félelmet, mikor megmutatkoztam és ez tetszett. Azonban nehéz volt olyan gazdatestre lelni, amivel maximális szimbiózisba kerülhettem. Sokan meghaltak, mert nem bírtak velem. Nem fogadtak be, vagy csak küzdöttek ellenem. Harry is ilyen volt az elején. Talán mert meg is erősítettem, talán csak mert magán vette észre, hogy rosszat tesz vele, de lemondott arról, hogy küzdjön ellenem. Szabályok közé próbált beterelni, kisebb-nagyobb sikerrel. Engem nem igazán lehet szabályozni, de abban talán egyetérthetünk, hogy nem falok fel mindenkit. Csak akit kell. Segítek Harry-nek, hogy élhessen és ő is segít, hogy én élhessek. Ugyanis ezen a bolygón, nélküle...nos én nem létezhetnék. Általam olyan erőre kapott, amilyenben még soha életében nem lehetett része. Nem csak meggyógyítottam, hanem felruháztam minden energiámmal és erőmmel. Gyakorlatilag sebezhetetlen, ha szimbiózisban van velem. Viszont az nem tetszik, hogy hősködni akar és visszaélne ezzel a hatalommal. De nem hibáztatom, én is oda meg vissza voltam, mikor végre erőre kaptam. Azonnal ki akartam használni, ő is csak ezt teszi. Csak kissé másként, mint én. Én emberekkel végeztem, ő pedig embereket mentene. Ez azért kicsit összetűzést okoz kettőnk között. Ő is próbál elnyomni engem és én is őt. Mikor sérteget pedig, le tudnám tépni a fejét. De alapvetően jól meg vagyunk ketten, nem hiányoznak ebbe személyek. Mégis Harry-nek hiányoznak a barátai. A hideg borsódzik a hátamon még ettől a szótól is. – Te figyelj már Harry, nem fordulhatnánk vissza? – Bemenni egy iskolába ezer meg egy finom falat közé, ne csodálkozzon, ha nem fogok bírni magammal.
h a r r y
Mióta átestem apámék kísérletén, nem mozdultam ki otthonról, legalábbis nappal nem és közösségbe sem nagyon mentem. Éppen elég bajt csináltam így is, mert hagytam, hogy Venom elszabaduljon. Ezért volt fontos, hogy felállítsunk szabályokat, amik tarthatóak, mert túl sok ártatlan ember halt meg így is. Most viszont idejét éreztem, hogy visszatérjek legalább a barátaim életébe, mert nem tudnak rólam semmit, mióta eltűntem. Én akartam így, mert nem tudtam volna hogyan megmagyarázni, hogy belemegyek valamibe, amiről nem tudok semmit és nagyon ingoványos terep. Peter biztosan nem hagyta volna és MJ is megpróbálta volna megvétózni a döntésemet. Azonban én nem akartam kihagyni egy ilyen lehetőséget, mert habár ők nem tudják, de mindegy volt, miben halok meg. Ha van némi esélyem az életre, azt meg kell ragadnom. Ez is ilyen volt. Peter a Midtown Középiskolában tanít, ahova egykor mi is jártunk, emiatt nem ismeretlen a környék és rengeteg emléket idéz fel azokból az időkből, mikor még anyám életben volt. Fájdalmas emlékek ezek, mivel mióta tudok magamról, mindig betegnek láttam. Sokat szenvedett, mielőtt meghalt és ezért erre nem szívesen gondolok vissza. Gyakran kimegyek a sírjához, hogy beszélgessek vele. Gyerekként ugyanis nem nagyon tudtam megtenni. Sokat dolgozott, hogy megvalósítsa az álmait, amiket végül nem sikerült idejében beváltania. Ezért is érzem és éreztem mindig úgy, hogy nekem kell befejeznem, amit ő elkezdett. Ezen az úton szépen haladok előre és mióta van Venom, úgy látom, van is esélyem célba érni. Beérek a középiskola előkertjébe és már itt is nyüzsgés fogad, de bent, az épületet a teljes káosz lepi el, ami az emberek ricsaját illeti. A hangzavarban mégis meghallom a fejemben Venom hangját és szinte azonnal rávágom a választ. – Nem! Nekem szükségem van a barátaimra. – Néha úgy gondolom egy érzéketlen robot veszett el bennem. El nem tudom képzelni, hogy nem voltak barátai ott, ahonnan jött. Már ha valaha létezett és nem egy mesterséges létforma. Viszont nem hazudok, szükségem van Pete-re, jobban, mint valaha. Elég jól ért a tudományokhoz, így ha valaki tud nekem segíteni Venom megértésében és irányításában, akkor az ő. Utam a tanári felé vezet, mivel még nem csengettek be, arra merek következtetni, hogy nincsen tanórán, talán itt van a legnagyobb esélyem megtalálni. Bekopogok, majd nyitom is az ajtót és szinte az ajtóval szemben meg is látom. Ő nem számolhatott velem, ugyanis nem jelentettem be, hogy jövök, sőt igazából azt sem, hogy élek-e még. Mégis bízok benne, nem lesz túl rideg a fogadtatás. Így intek felé.
