Legend of red stone, the past - Ellie & Ben

Meglepnek Elsa szavai, hiszen úgy gondoltam, szavaimmal egyértelművé tettem, hogy nem áll szándékomban kiszivárogtatni az információt, miszerint nála van a kő, ő birtokolja jelenleg. Azonban a gondolattal, hogy végezne apámmal, eljátszok egy röpke pillanatra. Talán nem egészen egy percre is. Annyi gonoszságot tett már a szeretteivel, akiket állítólag szeret, hogy talán tényleg kijárna neki a halál. De hogy eltudnám-e viselni, hogy Elsa legyen az, ki kiontja életét? Nem tudom. Talán jobb lenne ha magam tenném meg. Mindeközben megfigyelem, hogy Ellie a kelleténél többször pillant az ajtóra. Egészen biztos vagyok benne, hogy számít valakinek az érkezésére. De tudom, hiába kérdezném is meg, hogy van-e valakije, vagy csak úgy valaki az életében, aki védelmezi őt, nem kapnék választ, vagy kitérne a válaszadás alól. Így jobbnak látom nem feszegetni ezt a dolgot. – Tőlem nem tudja meg senki. – Éppen elég bajt okoztam már, az hiányzik csak, hogy az én lelkemen száradjon, ha vérdíjat tűznek ki a fejére. – Megértem, hidd el. – Mit is mondhatnék erre. Fáj? Igen, fáj, hogy nem hiányoztam neki. Fáj, hogy nem örül, hogy mégsem vagyok halott. De őszintén? Erről én tehetek, ez mind csakis az én hibám. „Edd meg amit főztél”, szokták mondani. Hát eszem. Azért az megmelengeti a szívemet, hogy bevallja, régen jó volt. Mondhatni, volt veszteni valóm és el is szúrtam. De egykor jó volt, szerettük egymást. Ő is szeretett engem és én is őt. – Igazad van, jobb lesz ha megyek. – Éppen eleget ártottam már és felszakítottam azokat a sebeket is, amiket esetleg már le tudott tapasztani. Úgyhogy jobb ha magára hagyom most. Vagy azzal, akire annyira vágyik és vár. Azzal megindulok az ajtó felé. Majd kinyitva azt még visszatekintek a vállam felett Elsa-ra. Csupán szemeimmel köszönök, mert egy hang sem jön ki a torkomon. Bezáródik mögöttem az ajtó és veszek egy hatalmas sóhajt. Szívem szerint összerogynék, de most ez a sóhaj erőt ad ahhoz, hogy elsétáljak. Vissza sem nézek, mert ha véletlen nézne az ajtóból és találkozna a tekintetünk én ott megsemmisülnék.

Fáj így kimondva, de Ellie-nek igaza lehet. Az apám egész életemben gyengének tartott, belekényszerített egy katonai kísérletbe, majd megterveztette velem a vörös kő elpusztítását. Mindeközben ő a háttérben maradt, mintha az egészhez semmi köze nem volna és mi, őt is elárultuk volna ezzel. Aljas volt végig és kihasználta a kísérlet mellékhatásait rajtam. Megállok és Elsa-ra tekintek a szemem sarkából. Látom és hallom a hangján, hogy elérzékenyült. Bánom amit tettem és fáj látnom, mekkora kárt okoztam és milyen fájdalmat okoztam neki. Szívem szerint megölelném, megpróbálnám megvigasztalni és felvidítani. De nem lehet, mert a fájdalmának okozója én magam vagyok. – Dehogy is Ellie, én mindig szerettelek téged és szeretni is foglak. Ez... – Kezemet a szívemre helyezem. – Ez valódi volt. – Ami kettőnk közt volt, az valódi volt. Senki nem vett rá, vagy kért meg, hogy játsszam el, hogy szeretem, hogy a fiúja vagyok. Szerettem, tiszta szívemből és most is szeretem. – Tényleg bánom amit tettem, amit okoztam a tetteimmel. Apám nem tud a kőről és azt hiszem ez így is van jól. – Részemről én nem is fogom elmondani neki, nem szeretném, hogy neki is bántódása essen. Hogy miért pont most? Nem is tudom. Most tisztult talán ki annyira a fejem? Foszlányokban térnek vissza az emlékeim és velük együtt a személyiségem, az aki mindig is voltam. Azelőtt, hogy feladtam mindent annak érdekében, hogy ne legyek többé a leggyengébb láncszem. Nem is tudom igazán. Egyszerűen csak látni akartam. Érinteni, hogy tudjam, feldolgozta. De nem így lett. Nem dolgozta fel és ez az én hibám. Itt kellett volna lennem, soha nem szabadott volna hagynom, hogy apám manipuláljon engem. – Hiányoztál. – Ennyi vagyok képes kipréselni a számon. Belül darabjaimra hullok szét a fájdalomtól. Mert elmondanám mennyire hiányzott, hogy mennyire vágytam arra, hogy semmissé tegyem a történteket és minden a régi legyen. De képtelen vagyok kimondani, mert tudom, azzal is csak bántanám. Mégis hogy lehetne ilyesmit semmissé tenni, nem igaz? Ez nem egy rosszul megírt teszt. Egy ember meghalt, miattam.
Abban sem vagyok már biztos, hogy Elsa Rajtam nem-e lépett már réges-régen tovább. Évek teltek el, mialatt azt hitte, meghaltam. Talán addig volt igazán jó, mert nem tudott gyűlölni. De most, hogy életben vagyok, semmi sem akadályozza meg attól, hogy tiszta szívéből gyűlöljön.

Leülök Elsa-val szembe és kissé értetlenül tekintek rá. Vajon hallotta amit korábban mondtam, vajon megértette? Vagy egyáltalán érdekli? Fogalmam sem volt, hogy ezzel az egésszel gyakorlatilag a biztos halálba küldjük az apját, meg úgy mindenkit. Nem volt elég kiforrott a terv, nem ismertük eléggé a vörös követ ahhoz, hogy fel tudjuk mérni, hogy ez öngyilkosság és gyilkosság egyszerre. Sóhajtok egyet. – Kérlek értsd meg, hogy fogalmunk sem volt, hogy bárki meghalhat. Se az édesapád, se az emberek, akik ott voltak. – Nem tudom még hogyan mondjam el neki. Nem hisz nekem, ez egyértelmű, de pont ezért nem is látom már értelmét a mentegetőzésnek. Üres szavak, üres fülekre találnak.
A kérdésén egyenesen dobnék egy hátast, ha nem ülnék a fenekemen. Őszintén? Kiborulnék, akárcsak ő. De a szeretet erősebb lenne, így idővel meg tudnék bocsájtani. Bár biztos én is hitetlen lennék, de azt hiszem eszembe sem jutna, hogy „szemet, szemért, fogat, fogért” elven intézzem el a dolgokat. – Biztos nehezen viselném, akárcsak te. – Mit hazudjak, ez az igazság. Nem is vártam el tőle, hogy másként fogadja, csak szeretném, ha idővel meg tudta bocsájtani nekem. – Hidd el, hogy én sem terveztem megölni senkit. – Mégis ahhoz képest rengeteg ember halála szárad az én lelkemen. Josie és az apja csak kettő a sok közül. Akik halála különösen megérintett, mert fontosak voltak a számomra. – Azt hiszem ez megérne egy misét. – Sok mindenről nem tud Ellie, amikről nem tudom, hogy jó, vagy inkább rossz, hogy nem tud. De a jelenlegi feldúlt állapotában nem is szeretném mindezt a tudtára adni. A gyengeségemet, ami abban rejlik, hogy nagy árat fizettem, hogy erősebb lehessek. Az összes emlékemmel, az egész múltammal és ezáltal az egész személyiségemmel. Nem tudom ki voltam azelőtt. Ezt csak ő tudhatja.
Felállok mellőle, mert képtelen vagyok tartani vele a szemkontaktust. Elkezdek járkálni és azon gondolkozom, mit mondhatnék, ami nem akasztja ki már ennél is jobban. De semmi jó nem jut az eszembe. Ha elmondom az igazságot, az most egyértelműen olaj lenne a tűzre. Hülye voltam? Igen, mert vakon követtem apámat. Ebben teljesen igaza van. Inkább mellette kellett volna maradnom. De hiába is, nem tudom már ezt megmásítani. Annyira rettegtem, hogy gyenge maradok a vadászathoz, hogy mindent feltettem egy lapra. Ez okozta az apja vesztét és az enyémet is átvitt értelemben.

Elsa láthatóan nem érti, amit közölni próbálok vele. Az, hogy kezdetektől az apja birtokában volt a kő, alapjaiban semmit sem jelent. Ez egy kiinduló pont, ami bárhogy véget érhet. Rengeteg forgatókönyv van, köztük az is, hogy ha nem mi, elveszi más, más, aki aztán rossz célokra használja fel. Vagy például egészen egyszerűen a hatalomtól elborul az agya és önön maga ellenségévé válik a vörös kő birtokában. Ezeket már nem tudhatjuk meg, érthető okokból kifolyólag. De félek, ha ez meg is történt volna, Ellie akkor is dicsőítené az apját, hiszen az apja. Ezért nem lehet hibáztatni, túl vak és nem tudja objektíven látni.
Elkezdek járkálni és államat a tenyerembe temetem. Végül is teljesen mindegy mit mondok, mert semmit nem fog elhinni belőle, ez valahogy most egyértelművé vált számomra. Az pedig különösen feszülté tesz, mikor az ajtót kezdi szuggerálni. – Vársz valakit? – Tulajdonképpen nem tudok már róla semmit sem. Hogy van-e valakije, vagy hogy egyáltalán egyedül lakik-e ebben a házban. Sok minden történhetett azóta, hogy utoljára beszéltünk. Kedvem volna csevegni erről az időszakról, de ez a vonat már elment. Többé nem fog nekem úgy megnyílni, mint azelőtt, ezt egyértelműen elszúrtam. – Szóval tegyük fel, hogy nem mi megyünk elébe. Valaki más, és meg is szerzi a vörös követ. Valaki, aki rossz célokra használná fel. Ennek tudatában te mit tettél volna? – A másik gondolatmenetemet megtartom inkább magamnak, mert a viszály köztünk túl nagy most, hogy arról kezdjek el papolni, hogy az apja talán megőrült volna idővel. – Azt tettem, amit jónak láttam. – Nem akartam, hogy bárki megsérüljön és a tervben az apja halála sem volt benne. Békével szerettük volna ezt rendezni, fogalmunk sem volt, hogy ebbe belehalhat bárki is. Felelőtlenek voltunk, mert nem jártuk körül ezt a kérdéskört, nem voltunk elég tapasztaltak, ami a követ illeti. Másfelől pedig a kísérlet, ami erősebbé tett, nem volt jó hatással rám. Nem csak a memóriámra gondolva, hanem a józan ítélő képességemre is. – Történtek dolgok, amiket nem tudok visszacsinálni, de apád halála csak egy a sok közül. Nem voltam önmagam. – Most sem igazán vagyok, igazából azt sem tudom milyen voltam azelőtt, milyen lenne, ha önmagam lennék. Ő tudja, mert emlékszik mindenre, de én nem. Minden kiesett és elveszett a régi énemmel együtt.

Josette mindig is az árnyékomban élt és a tudat, hogy végre kiléphet a fényre, izgatottá tette. Ezért is ment bele, mikor felvetettem, mi lenne ha helyettem menne a küldetésre. Nem árultam el neki a részleteket, mert apánk sem avatta be soha a vörös kő elleni küzdelmeibe. Nem tartotta katonának, úgy gondolta, Josie-nak a háztartásban a helye. Persze ő ezt másként látta és könyörgött, hogy részt vehessen az edzéseken. Kiképezte magát, gyakorlatilag teljesen egyedül, mert senki sem támogatta, természetesen rajtam kívül. Én mindig láttam a lángot a szemeiben és tudtam, hogy egyszer beteljesedhet a vágya, miszerint ő is katona lehessen. A sors fintora, hogy ez az álom nem sokáig létezhetett a valóság mezsgyéjén. – Nem tudta, miben vesz részt. – Persze, kérdezhetett volna, de több mint valószínű, hogy kitértem volna a válaszadás alól, mert ha megtudja, talán bele sem megy. Úgy szerette Elsa apukáját, mintha a sajátja lenne. Felnézett rá, amit saját apánkról nem tudott elmondani a bánásmódjának köszönhetően. – A vörös kő rossz kézbe kerülve többet árt, mint segít és túl nagy luxus lenne abban hinni, ez nem fog bekövetkezni. – Ez az igazság, lehet most jó kezekben van – bár ebben sem hihetek teljes mértékig, hiszen Ellie az imént is arra használta a kő erejét, hogy fojtogasson. Az ilyen és ehhez hasonló érzelmi elborulások rendkívül veszélyesek a kő erejének birtoklója számára. Így hát jobb lenne, ha nem is létezne.
Nem különösebben hat meg, hogy gyávának nevez, mivel nem érti és nem is értheti azt, amit véghez próbáltam vinni. Ahogy azzal sincs tisztában miken mentem keresztül az elmúlt évek során, mert nem volt mellettem. Más lettem, de nem csak a kísérlet miatt, megváltozott részben a személyiségem is és már nem tudom ki voltam vagy ki vagyok. Nincsenek emlékeim, csak a jelenem van. Emellett pedig nem gondolom, hogy bármi egyebet tudnék mondani Elsa-nak, nem is tudom mit szeretne igazán hallani, mégis úgy határozok, követem. Talán ha feltesz kérdéseket, meg tudom válaszolni, persze nem minden esetben. Nem tudhatok én sem mindent, sőt, nagyjából semmit sem tudok, amire ő jelen állapotában kíváncsi lehet. Becsukom hát az ajtót és beérve Ellie-t, intek a kezemmel, mikor kitölt két italt. Sosem szerettem inni, nem csak befolyásolja a józan ítélőképességet és a reflexeket, de örömmel sem tud eltölteni, hogy az alkohol szétégeti a torkomat. – Én nem kérek, köszi. – Ha ő inni óhajt, bánom is én, talán úgy érezheti, csak ezzel tompíthatja a fájdalmat, amit én okoztam neki, talán csak ürügyet keres, hogy elveszítse a fejét és nekem essen. Kitudja, de úgy érzem, nekem ezt jobb józanul kiállnom, bármi is legyen az az EZ.

Egy apró gondolat foszlány erejéig elgondolkozom mindazon, ami a tudomásomra jutott az elmúlt évek során. Tán’ én tudnám rosszul és a vörös kő nem veszélyes az egész világra? De ez nem lehetséges, a családom erre tette fel az egész életét, hogy a világot megvédje eme kőtől. Apáink sokat veszekedtek, amit Elsa nem látott, nem láthatott. Azonban én fül és szemtanúja voltam nem egy összetűzésüknek, némelyik pedig odáig fajult, hogy Elsa apja a kő erejét is igénybe vette apámmal szemben. Talán ez az elsődleges oka, hogy a követ el akarja pusztítani. Bosszúvágy hajtja, mi pedig a katonái vagyunk ebben a harcban. Mégis annyira bánt, ahogy Ellie beszél a családomról, főleg Josie-ról. Na ő aztán tényleg nem tehet semmiről. Rosszkor volt, rossz helyen. Képzetlenebb volt, mint a zsoldosok, akik szintén oda vesztek. – Ő nem volt áruló! – Mordulok fel, mert ami sok az sok. Engem szidhat nap estig, de ahogy én sem, ő se vegye a családomat a szájára negatív értelemben.
Megfogom a karjait és egy lendülettel átfordítom, hogy most ő legyen a falnak háttal. Aztán odaszorítom az alkaromat a mellkasához nyomva. – Nincs szükségem a hülye kövedre. – Nem akarom és soha nem is akartam birtokolni a vörös követ. Az egyetlen feladatom az elpusztítása lett volna. De most, hogy Elsa nyakában van, nem vagyok biztos a feladatom végrehajtásában. Tekintve mi történt a legutóbbi alkalommal, képtelen volnék megszerezni tőle, hogy mindketten meghaljunk. – Jobb ha az eszedbe vésed, hogy az egyetlen, amit én a kővel tenni akarok, az az elpusztítása. – Nem is lenne szükségem rá, mert erejem teljében vagyok, így végre egyenrangú felekként harcolhatunk. – Szóval ha azt akarod, meghaljak, a saját kezedbe kell venned az irányítást! – Azzal eltolom magam tőle és előrántom a kardomat, amit aztán neki szegezek. – Na mi lesz? Megküzdünk, vagy csak nézzük egymást? – Engem per pillanat egyáltalán nem érdekel egyik nyomorék szomszédja sem és az idióta fakabátok sem. Ha holtan akar látni, akkor küzdjünk meg szemtől szemben és ne pedig hátba szúrni akarjon egy kósza pillanatban, mikor nem figyelek. A küzdelemre gondolva szemeim is aranysárgán kezdenek izzani.

Voltaképpen nem is tudom mire számítottam. Teljesen igaza van, nincs mit ezen kimagyarázni. De nem tudja jól mégsem. Mi nem a családja ellen indítottunk hadjáratot, még csak nem is az apja ellen. Célunk a vörös kő elpusztítása volt, de ahogy nekem, úgy a családomnak sem volt fogalma sem róla, hogy azzal, hogy mi elpusztítjuk a követ, vele pusztul a viselője is. – Eszünk ágában sem volt megölni az édesapádat! – Tényleg elképesztő, hogy még szándékában sem áll meghallgatni, főként nem meghallani, amit mondok. Mintha immúnis lenne a hangomra, vagy nem is tudom.
A második falhoz szorításának alkalmával előkerül a szomszédja és ránk förmed. Azt mondja, ha nem moderáljuk magunkat, kihívja a fakabátokat. Édes, mondhatom. Nem az érdekli, hogy a szomszédja kicsinálni készül egy számára idegen férfit, hanem, hogy zajosak vagyunk. Hát ez hihetetlen. Mintha egy szürreális kaland regénybe csöppentem volna. Ki a fene ez az ember, de komolyan? – Na ácsi, én nem használtalak ki, tényleg szerettelek és mist is szeretlek. – Soha nem is lennék képes kihasználni. Aztán, amikor végre abbahagyja a folytonos támadásomat, szusszanok egyet. Végre adatik időm arra is, hogy nem csak jobban átgondoljam a történteket, de jobban szemügyre vegyem az előttem álló nőt. Ekkor pillantom meg a nyakában azt a követ, ami egykor az apjában csillogott ilyen pompájában. Egek, hát tényleg igazak voltak a pletykák. Mindvégig nem akartam elhinni, amit mások terjesztettek a kőröl, miszerint a lánya birtokolja most. Nem voltam képes elhinni, sőt, szemenszedett hazugságnak tartottam. El akartam hinni, hogy hazugság, mert jól tudtam, hogy a kőnek így is úgyis pusztulnia kell. De nem tudom képes lennék-e ezért végezni Elsa-val. Most pedig, hogy itt állok vele szemben, még inkább bizonytalan vagyok magamban. Meggyötört és mérges. De mégis hogyan kellene reagálnia a történtekre? – Miért tettem? Fogalmam sem volt, hogy belehal, sőt elhiheted, azt sem tudtam, hogy mindenki belehal. – Azt hiszi csak őt érte veszteség? Hát nagyot téved. Lehet, hogy nem hatnak meg a zsoldosok, de a húgom halála azért csak megrendített. Mégis csak az édestestvérem volt. – Josette is meghalt, a húgom. – Nem mintha nagyon érdekelné, hiszen jelenleg kínkeserves halált kívánna nekem. Így aztán, hogy szenvedek-e vagy sem, hát pont nem érdekli szerintem. Én mégis szívem szerint most leginkább átkarolnám Ellie-t, hogy kifejezzem együttérzésemet, de félek, elvágná a torkomat abban a pillanatban, hogy megpróbálnám. Pedig akármennyire is hihetetlen, nem kívántam az apja halálát.

Egy halk nyögést engedek meg magamnak, mikor a másodperc tört része alatt kinyílik az ajtó, de mielőtt szólásra nyithatnám a számat, Ellie megragad és a falhoz vág. Még hallom a kérdését, de válaszra hiába nyitom ajkaimat, ugyanis karjai a nyakam köré fonódnak és elszorítják a levegő útját. Nem valami kellemes élmény és habár nem szeretnék vele harcolni, meghalni sem terveztem az ajtajában. Így aztán kezeimet a magasba emelem és egy mozdulattal lenyomom velük Elsa kezeit a torkomról. – Beszélni jöttem, nem meghalni. Mint mondottam, Ben vagyok. Emlékszel? Benjamin Warlock. – Tudom, hogy most kusza számára a puszta létezésem is, hiszen halottnak kellene lennem. Most mégis itt vagyok és szeretném, ha csak egy hangyányival is de kevésbé lenne tüzes és agresszív. – Sajnálom. – Csak ennyi fér ki a számon. Közben megragadom mindkét karját elkerülve ezáltal, hogy ismét megpróbáljon fojtogatni, vagy ami ennél is rosszabb, megpróbáljon végezni velem. Nem hibáztatnám azért sem, de ha általa kell meghaljak, előbb tudnia kell az igazságot. – Ha meg akarsz ölni, nem hibáztatlak, de szeretném, ha előbb megismernéd az én álláspontomat is. – Talán most úgy érezheti, mégis mit érdekel ez az idióta álláspontja, vagy hogy nem változtat már semmin, de mégis azt akarom, hogy meghallgasson. – Mit hittél, ki vagyok? – Talán azt gondolta, hogy szörny vagyok? De egy szörny mégis miért mutatkozna be az én nevemmel? Ennek semmi értelme.
Felsóhajtok és elrugaszkodok a repedt faltól, hogy aztán megállapítsam, hogy a hátam most fixen legalább egy hétig sajogni fog, ha nem kettő, három. Mégis mire volt ez jó? Minden bizonnyal a bőrdzsekim is kiszakadhatott pont a hátam közepén, ugyanis nagyon szellősnek érzem a gerincem vonalát. De némiképp a falat jobban sajnálom, mert az aztán semmit sem vétett. Ami viszont nem hagy nyugodni, hogy mégis hogy a fenébe tudott ekkora erőt kifejteni? Mert hogy én mutálódtam, az egy dolog, de legjobb tudomásom szerint Ellie nem. – Ha nem vagyok túl indiszkrét, mostanában szedsz valamit, vagy kétszer annyit gyúrsz? – Hát ez elég furán hangzott a jelenlegi helyzetben, meg kell mondjam. De mégis jó volna erre a kérdésre őszinte választ kapni. Utoljára akit ilyen erővel láttam rendelkezni, az Elsa apja volt és ez a gondolat aztán végkép nem hagy nyugodni. Ha ehhez hozzá vetem, hogy a vörös kő nem pusztult el és az adta az erejét, egyre idegesebb leszek. De az nem lehet, ugye? Nem lehet, hogy Elsa-nál van a kő? Mert ha ez így van, akkor az a szándékom, hogy nem szeretnék vele harcolni, sebesen eltűnik és helyébe lép, hogy a kőnek pusztulnia kell.

Mindössze egy hete annak, hogy megtudtam, hogy nem pusztult el a vörös kő. Ennél már csak az a fájóbb, hogy Josie viszont meghalt. Azért halt meg, hogy elpusztuljon a kő, egy jobb cél érdekében feláldozta magát, de ő maga sem tudta, hogy ez fog történni. Ahogy én sem, fogalmam sem volt, hogy a kő elpusztít maga körül mindenkit, hogy megvédje saját magát. Ellie apja is meghalt az akcióban és Elsa most engem hibáztat. Jogos lenne? Nem tudom biztosan, de jól esett volna, ha legalább meghallgatja az én álláspontomat is. Hiszen szokás mondani, hogy „meghallgatnám a másik felet is”. Úgy tűnik neki minden. De nem tudok rá emiatt haragudni, mert hasonló helyzetben lehet én sem cselekednék különbül. A család mindenek előtt és felett.
Most viszont szándékomban áll beszélni Elsa-val akkor is ha elhajt, meg kell hallgatnia. Bár nem tudom pontosan mit fogok még mondani, mert ezt nem olyan egyszerű jelen helyzetben elmagyarázni. De azt akarom, tudja, nem az volt a szándékom, hogy végzek az apjával. Minden bizonnyal ő nem számít rám, ugyanis úgy tudja, én is meghaltam. Pontosabban én haltam meg, és nem Josie. Hogy fog fogadni? Egyáltalán fog neki örülni, hogy életben vagyok? Vagy annyira meggyűlölt, hogy inkább a föld alatt látna?
A gondolataimba merülve végül megérkezek az otthonához. A torkomban egy hatalmas gombóc keletkezik, amit akárhogyan próbálkozok, nem tudok lenyelni. Beakadt és olyan, mintha ki akarna szakadni belőlem. Remegő kézzel kopogok be az ajtón, de aztán erőt veszek magamon és a remegés is abba marad ezzel. Veszek egy mély levegőt és próbálok grimaszolni. Előbb mosolyogni, majd szomorú arcot vágni. Mi lenne a helyes? Én ugyanúgy szeretem Ellie-t és öröm tölti el a szívemet, hogy láthatom. Azonban mélységes bűntudatot is érzek, ami belém hasít minden egyes alkalommal, amikor Elsa apjára gondolok. Nem kellett volna így történnie, nem szabadott volna meghalnia. Istenem. Mit tettem?! – Elsa, Ben vagyok, nyisd ki kérlek! – Nem tudom milyen indíttatásból érzem szükségét elárulni ki vagyok, idióta, most aztán már tuti nem fogja kinyitni az ajtót. Egyszerűen csak csendben meg kellett volna várnom, hogy az ajtó kinyíljon és lapos kúszásban bekúszni azon a bocsánatáért esedezve. De nem, én nekem fel kell hívnom magamra a figyelmet. Persze.