Üdvözöllek az oldalamon!
Az oldal 2013 óta üzemel, ez idő alatt több dizájnt is elkészítettem, gyakorlatilag felnőttem az oldal mellett.
Jelenleg az oldalra csak mentések készülnek és le van zárva, mivel az általam készített tartalmak nem tartoznak a nagy közönségre.
Skintest99
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.
"Véget ért a móka mára, Zárul Miki mókatára. De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz, Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, S valahány név a naptárba' Eljövök még hozzátok, Viszont látásra pajtások!"
Az évek során sokszor elhangzott különböző emberek szájából, hogy jól állom az ütéseket és annak körülbelül az összes szinonimája is. Ez így van, én pedig mindig azt felelem, ezt apámtól örököltem. Bunyós’ Jack Murdock akárhányszor a földre került, mindig felállt. „A Murdock fiúk sok ütést kapnak, de mindig felállnak.” Ezt sulykolta belém apám gyermekkorom óta. Olykor úgy jött haza, hogy össze kellett varrnom a homlokát, úgy ellátták a baját. De mindig tisztelettel beszélt az ellenfeleiről. Akkor még nem értettem miért. Időközben volt balszerencsém Roscoe Sweeny-hez és apám is meghalt. Felnőttem és megértettem minden egyes szavát. Nem volt oka szidalmazni azokat, akik a földre küldték. Nekik ez volt a feladatuk, apámnak pedig, hogy hagyja magát pontozással kiütni. Fogalmam sem volt, de Sweeny mindvégig Fisk-nek dolgozott, ezáltal pedig apám is. Ez volt az élete és amikor ellenszegült...hát elintézték. Azt akarta, hogy büszke legyek rá. Jól tudta, hogy ez így fog végződni. Mert mindent elintézett. A pénzt az én nevemre nyitott számlára juttatta és elintézte, hogy az árvaházban is várjanak már. Bár akkor még azt sem tudtam, hogy valójában ez annak volt köszönhető, hogy Maggie nővér az anyukám. Így hát aztán megtanultam kiállni az ütéseket. Kellett is, ugyanis gyerekként, amiért megvakultam, rengeteget bántottak az iskolába. Egészen addig, míg meg nem ismerkedtem Stick-el. Ő megtanított harcolni és így meg tudtam védeni magamat. Persze az Atya nem vette jó szemmel, hogy verekszem, de inkább visszaütöttem, mint péppé verjenek. Szóval igen, jól állom az ütéseket. Fisk ökle pedig már nem volt új számomra. Összecsaptunk már mi, nem is egyszer, sőt egyszer nyíltan látta el a bajomat Matt-ként. Így aztán intek Pókembernek a kérdésére. – Minden rendben. – Nem mintha bármin változtatna, ha azt mondanám, itt is fáj, meg ott is fáj. Majd rendben leszek, ha Fisk végre ismét rácsok mögött lesz. Erről pedig gondoskodni fogok, mert amennyiben Mary Jane nem keres meg, hogy legyek a védőügyvédje, én fogom felajánlani. Egy az érdekünk és megígértem neki, hogy megvédem, mégis megsérült. Ez a minimum, amit tehetek érte és magamért is. Mivel rendőri intézkedés folyik és nem mellesleg egy nem ismeretlen rendőr is jelen van, így csupán elmosolyodok Pókember kéztartására, de eszemben sincsen lecsapni azt a bizonyos pacsit. Más szituációban talán még bele is mennék, bár ez nem igazán az én műfajom. Míg ő elmehetne humor heroldnak, addig én a komolyság és komorság mintapéldánya vagyok munka közben. Igen, ügyvédként is, az is munka, nem de bár. – Igazából már nyomozó őrmester. – Szólok közbe, miután észlelem, hogy Brett nem javítja ki Pókembert. Talán formalitás és nem húzná ilyesmivel az időt, de jó, ha mindenki megtudja a rangját, elvégre megdolgozott érte. Na jó, igazából az én érdemem, de szükség volt erre, hiszen csak benne bízhatok. Szóval segítettünk egymásnak, mondhatni. Én elkaptam a Megtorlót, ő learatta a babérokat. Előléptették és most teljes erőbedobással tud segíteni Foggy-nak és nekem is, mind Matt-ként, mind pedig Fenegyerek-ként. Felettébb örülök, hogy Pókarc úgy dönt, szemügyre veszi a sérülteket, remélem Mary Jane jobban van már és senkinek nem esett baja. Nem vagyunk társak, de ahhoz képest, hogy most először dolgoztunk együtt, nem voltunk olyan rosszak. Nem mondanám, hogy dinamikus duó voltunk, de lehettünk volna rosszabbak is. Habár kezdetben egyedül szerettem dolgozni, de a Védelmezőkkel való együtt harcolás során rájöttem, hogy nem olyan rossz, ha az ember hátsóját megvédik, ha baj van. Ezek után is egyedül fogok szeretni dolgozni, de nem ellenkezek, ha valaki segíteni szeretne. – Remélem látjuk még egymást. – Szólok még Pókember után, majd Brett felé fordulok. – Őrmester. – Miközben elszaltózok még visszafordulva tisztelgek előtte, ahogy a katonák szoktak. Majd eltűnök a sikátorban és a vész lépcsőn felugrálok a tetőre. Végig kémlelem, ahogy elvezetik Fisk-et az áruló rendőr után, majd beültetik a járőr kocsiba. Voltam már hasonlónak fültanúja, de nem lett jó vége, így mindenesetre végig követem a járőrautót a kapitányságig ott hagyva a helyszínt, bízva Pókember és a mentősök szakértelmében.
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Amennyire készenlétben álltam a testi (és lelki) egyensúlyából kidöntött Fisk közelében, arra az esetre, ha még maradna ideje egy válaszcsapásra, mielőtt még a kékruhások a helyszínre érnének, annyira váratlanul ér a megjegyzés, ami a lovasság részéről üti meg a fülemet. "Az a másik hacukás." Aucs. Oké, igazából nem ér totál meglepetésként, ugyanis Fenegyerek jelenlétéből nem nehéz levennem, hogy ezek a fickók meglehetősen körzetspecifikusak, ráadásul, ha tippelnem kellene, akkor valószínűleg territoriálisak is a Pokol Konyháján végzett munkájukkal kapcsolatosan. Mégis, ettől még az enyhén szólva személytelen, semleges megnevezés fáj. Na, nem annyira, mint a csuklóm, Willie a százkitudjamennyi kilójával elég keményet oda tud sózni, de most nem ez a lényeg! Hát ennyit ér tizenkét év?
Ajjaj... ebbe most kár volt belegondolnom. Mi van, ha azért nem tudja a nevemet, mert a mai fiatalok már olyasvalakit sztárolnak, akiről én nem tudom, kicsoda? Ez a maszkosok sorsa? Megkopott színfoltokká válunk mások emlékeiben? Remélem, legalább a hacukás kategorizálás megkíméli az idő vasfoga és nem pizsamássá torzul majd, vagy, ami még rosszabb, rúgdalózóssá. Ki adna ilyen nevet bárkinek? - Minden okés? ─ lépek oda Fenegyerekhez, vagyis, a nem-társamhoz, ezek szerint, mielőtt még csendes magányomban átélnék egy gyors lefolyású és minden bizonnyal idő előtti egzisztenciális krízist. Nagyon régen nem volt már pánikrohamom és nem maszkban kellene triggerelnem egyet. - Csúnyának tűnt az a maflás. ─ felfogtam, nem akarja megtárgyalni a különleges képességeit, ez teljesen fair. Viszont még az épületben kitértünk a védelmet biztosító öltözékére és ebből arra következtetek, hogy nem sebezhetetlen, az elővigyázatossága alapján kések és golyók épp ugyanolyan hatást fejtenének ki nála, mint a legtöbbünk esetében. Ami azt jelenti, hogy az ütéseket is ugyanúgy megérzi. Nem vonom kétségbe a magas fájdalomküszöbét, azt hiszem, a mi extrém elfoglaltságunkban ez amolyan követelményféleségnek tekinthető, azonban van valami a menzás Lex Luthor fizikai erejében, ami nem hagy nyugodni. Talán semmiség. De én mindig azt mondom, hogy jobb félni, mint megijedni. Vegyük például a pókösztönt, ha nem lenne akkor most nagyon megijed... hékás, pókösztön? - Ez most komoly? A kollégáid előtt? Ennyi erővel akár mindjárt írásba is adhatnád, hogy kinek dolgozol. ─ kell egy-két másodperc, mire tettrekész izmaim ernyedni kezdenek. Ahogy tudatom regisztrálta a jól ismert bizsergést, és a fegyvert tartó férfi felé pördültem, Clinton már egy vörös maszattá mosódva szelte a levegőt, hogy semlegesítse a fenyegetést. Öregem, ez már tényleg a lassulás első jele lehet, mármint, mi van akkor, ha tényleg leáldozóban van a bűnüldözői karrierem?
Óh, az ég szerelmére, Parker, kapd már össze magad! legalább a hacukás szakma jó kezekben lesz utánam is, erre kell koncentrálnom! Jah... mert ez aztán... cseppet sem depresszív. - Szép mozdulat volt! ─ tartom fel pacsira az egyik kezemet, miközben a másikkal elkapom és megtartom kartávolságban a felém lökött fickót. Eltelik néhány szívdobbanásnyi idő, mire realizálom, hogy igazából Fenegyerek, és a helyszínre kiérkezett egység rangidős tisztje is arra várhat éppen, hogy behálózzam a tettest. Úgyhogy a levegőben maradt kezemmel megdörzsölöm a tarkómat, mintha egész végig ez lett volna a mozdulat célja, csak hát én mindig szoktam benne egy kis szünetet tartani, mert fő a megfontoltság. - Apám, ez égőbb, mint Anakin leszereplése a Mustafaron... ─ motyogok magam elé, gyakorlatilag nem is figyelve arra, hogy pontosan mit csinálok, miközben érzésre nyomogatom a hálóvetőimet aktiváló gombot. Akkor tűnik csak fel, hogy pontosan mit hoztam össze, miután kissé hátrébb lépve ellenőrzöm, hogy tuti nem tud majd belőle kiszabadulni. Mindkét kezével az ellentétes vállát érinti, s teste előtt szorítják hozzá a fonalak a karjait. - Bocs, pajtás, de úgy néztél ki, mint akinek elkél egy ölelés. ─ bár, a Thor módjára villámokat szóró tekintet alapján nem zárnám ki száz százalékosan annak az esélyét, hogy tévedtem. - Ugye tudod, hogy meg is bilincselhettem volna? ─ érzékeltem, hogy az a rendőr, akivel Fenegyerek az imént beszélt, mellém lépett, de őszintén szólva, azt hittem, hogy törődő személyem nyűgözte le annyira, hogy megtörjön közöttünk az ismeretlenség jege. - .... ─ elképzelhető, hogy ez kiment a fejemből. A kérdés itt már csak annyi, hogy ezt hajlandó vagyok-e bevallani neki? A nevemet sem tudta, mennyi az esélye annak, hogy megjegyezne egy ilyen bakit, és aztán erről beszélne egy egész parancsnokság? - Persze, hogy tudom! Arra voltam kíváncsi, hogy magának eszébe jut-e.... öhm... nyomozó. ─ így igazából kvittek vagyunk, mondhatjuk. Mostanra azért eléggé rendszeresen együttműkdök az NYPD alkalmazottjaival, de Frank és Yuri a fő kontaktjaim, ehhez a férfihez mindeddig nem volt szerencsém. - Mahoney. Brett Mahoney. ─ a válaszadása előtt egy enyhén szkeptikus horkantást hallok felőle, kétségkívül a béna védekezésem válthatta ki ezt a reakciót, de nem szegi a kedvemet, mert érzem, máris haladást értünk el és ez egy csodálatos munkakapcsolat kezdete lehet. - Arachnobro. ─ nyújtom felé a kezemet, de a gesztustól árnyalatnyi megrökönyödést vélek felfedezni az arcán. Előbb a felé nyújtott praclimra néz, majd újra felemeli rám a tekintetét, magasba vont szemöldökkel. - Csak ugratom! Pókember. ─ kinyújtott ujjaimat lassú mozdulattal ökölbe szorítom, de egy centiméternyit sem leng ki közben a felé nyújtott karom. Lehetséges, hogy feszélyezi őt a formális köszöntés, én pedig aztán nem leszek az újítás ellensége. Kár, hogy egy fáradt sóhajnál nem kapok cserébe többet, mielőtt elvezetné a mozogni csupán korlátozottan képes ex-rendőrt az egyik szolgálati jármű felé. Zsinórban kétszer egymás után lógva maradni talán még tőlem is rekord. - Nézzenek oda, már ilyen későre jár? ─ nézek rá a csuklómra, ellenére annak, hogy a képzeletemben órának előléptetett hálóvetőm digitális szintjelzője nem mutat időt. - Repülnek a percek, miközben az ember fejben épp elássa magát. ─ de azért teljesen szó nélkül mégsem távozhatok, így Fenegyerek felé fordulok, magamban elrebegve egy imát, hogy nem volt szem- vagy fültanúja az iménti falba ütközésemnek. - Rácsekkolok a sérültekre, aztááán.... ─ elmutogatom, hogy elsuhanok az épületek között. De erre valószínűleg magától is rájött volna, igazából szimplán nem tudom, mit kellene mondanom. Ilyenkor mi a módi? "Bedobhatnánk valahol egy italt?" Eh, túl közvetlen. És nem vagyunk társak, ugyebár. "Jól nyomtuk!" Mi ez? Öltözői megbeszélés egy Superbowl meccs után? "Fenn vagy Twitteren?" Menő még a Twitter egyáltalán? Jó ég, tényleg öregszek. "Ördögünk volt!" Ki vagyok én? Nicholas Cage? Még motorozni sem tudok.
Szokatlan volna, hogy nem állok le megdiskurálni egy vadidegen álruhással a szuperkémességeimet? Szerintem nem. Megmondom őszintén, míg a közeli ismerőseim, sőt, a legjobb barátom sem tudhatta meg az igazságot, addig idegeneknek nem fogom kiteregetni a szennyest. Belegondolva ha Foggy nem jön be akkor a lakásomba és menti meg az életemet, nem csak meghaltam volna, hanem talán sosem tudja meg mire vagyok képes. Azt megtudhatta volna, hogy én vagyok Fenegyerek – a hullám felett – de hogy mire vagyok képes, azt sosem. Bár szerencsére nem így lett, nem bánom. Az egyetlen ember, aki kezdetektől fogva ismert, az Elektra volt, de ő is magától jött rá a képességeimre, nem kellett egy szót se szólnom. Igen basszus, szuper hallásom van és még további három szuper érzékszervem. Szuper érzékelésem, szuper szaglásom és szuper ízlelésem is. Na meg ott van a radar ösztön. Bár ez annyira nem lehet ismeretlen Pókembernek, mert legjobb ismereteim szerint ő is rendelkezik ezzel. Bár kötve hiszem, hogy így is hívja. Szóval hol is tartottunk? Ja, hogy szédülök a jobb horogtól, amit Fisk-től kaptam. Éppen ezért minden érzékem lassul és nem egészen két perccel később fogom fel, hogy Mary Jane elmegy, minthogy az meg is történik. Aztán végre kicsit jobban lesz a tök fejem és világossá válik, hogy Pókember éppen roppantul jól szórakozik Wilson Fisk sanyargatásával. De valahogy nem tudom sajnálni ezt a döbrögi uraságot. Mire felállok, legnagyobb meglepetésemre több rendőr is körül veszi a helyet. Köztük van Mahoney is, ami megnyugtat kissé, mert tudom, ő az egyetlen az őrsön, akit még nem sikerült megvennie Fisk-nek. – Már megint te? Aztán ki az a másik hacukás, a társad? már csoportba nyomulsz? – Roppant szellemes, mondhatom, de egyebet nem is vártam Brett-től. Kezdetektől fogva nem szimpatizál velem, de azt azért sikerült megértetnem vele, hogy itt nem én vagyok a rossz fiú. – Nem a társam, de jó srác, elhiheti. – Érzékelem, hogy az egyik rendőr eltussolná az ügyet, ami abban nyilvánul meg, hogy habár fegyvert ránt, de nem Fisk-re szegezi, hanem ránk. Majd mikor kiválasztott kettőnk közül engemet, élesíti a pisztolyát. Nem sok időm van, míg el is süti, így odaszaltózok és kirúgom a kezéből. – Rossz oldalon állsz! – Nem is tudja még mennyire. Megfogom a vállánál fogva és Pókember felé lököm. – Ő is kér egy kényszerzubbonyt. – Poénkodom el, mert az imént Fisk karját a hátához rögzítette, mintha tényleg a diliházban lennénk. A Pokol Konyhájában néha így is érzem magamat. Ennyi elmebeteg öngyilkos jelölttel körülvéve.
A fiúk időben cselekednek, mielőtt még felém kaphatott volna. A mocsokban kúszom végig, báli ruhában, vigyázva, hogy az rajtam is maradjon. Mély levegőket kell vennem, tisztes távolságban már, nagyjából feltápászkodtam a földről.
Igyekszem maradék méltóságomat is megtartanom, valamennyire helyére tennem a ruhát, hála az égnek nem szakadt el sehol. Mély levegőket próbálok venni, és lehiggadni, mondogatva magamba, hogy minden rendben, semmi gond. A falnak dőlök, de még az adrenalin dübög bennem. Pókember megszólít, majd az ötletére, csak bólintok. Egy hang nem tud kijönni a torkomon, amíg borzasztóan éget. Még mindig érzem hatalmas újait körülötte. Reszketve, de megindulok az emberek felé. Minden lépéssel igyekszem összeszedni magam, és kevésbé szerencsétlennek mutatnom magam, és kiegyenesedni. Bár nehéz. Azonnal egy mentős megáll, és igyekszik felvenni az állapotomat, megkérdezi, hogy vagyok. Igyekszem némi hangot kipréselnem magamból, de nem neki.. hanem a mellette álló rendőrnek. Fontosabb dolgom van az épségemnél. - A sikátor... - krákogok egy párat... - ... Mr. Wilson Fisk... harcol... megtámadott... - behunyom a szemem, és összeszedem magam, hála az égnek a rendőr is figyel, hogy kitudja venni mit szeretnék mondani. - A vészkijárat sikátorába. - mutatok a hely irányába. - Wilson Fisk megtámadott, elkezdett. fojtogatni. - mutatok a nyakamra, nem igazán szeretném, de ugye bizonyíték gyanánt nem árt, ha a szenvedés, mit elviseltem, az fizikai nyomott is hagyott rajtam. - Pókember, és Fenegyerek állították meg különben megölt volna.. kérem.. - a rendőr csak bólint, majd mutat rendőrtársainak, gyorsan elmagyarázza nekik a helyzetet, majd sietnek is a sikátor felé. - Hölgyem, fel kell vennem a vallomását. - El kell látnom előbb. Látszanak a fojtogatás nyomai, pihentetnie kell, majd ha jobban lesz. - Higgye el, nem fogom kihagyni. - mondom halkan. Ha Wilson Fisk ellen kell tanúskodnom, bármikor...
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Kevlár, hm? Én laikusként inkább annak egy rendkívül lenyűgöző, egyedi módosulatának mondanám az előttem látható végeredményt, de nem akarom beégetni magamat a maszk viselője előtt azzal, hogy a fanolásom mellé még elkezdem a geekségemmel is fárasztani. Viszont ez a téma legalább rávilágított arra, hogy talán itt lenne az ideje újra elmerülnöm más potenciális matériák vizsgálatával, hátha fejleszthetek valamit saját öltözékemen. Ami... legyünk őszinték, talán esedékes is lenne.
Akármennyire szeretném mentségemre azt felhozni, hogy a most hordott hacuka, pontosabban annak egyszerűsége egy kreatívnak szánt, alkotói döntés volt a részemről, valójában a szimplicitás azért volt szempont, mert ennyi bizalmat fektettem magamba akkoriban. Tizennégy évesen senki nem egy varrómester, May nénihez pedig mégsem mehettem oda azzal, hogy segítsen egy iskolai projektben, hogy aztán ugyanazt a "házi feladatot" viszontlássa az esti hírekben. És nem véletlen az sem, hogy minimális színmódosításokat leszámítva maga a pókszerkó az elmúlt több, mint tíz esztendő alatt nem is ment át radikális változásokon, ugyanis akármennyire nyűgöz le az anyagokkal való kísérletezgetés, maga a szabászati oldala a folyamatnak a mai napig kívül esik azon a szűk halmazon, amin belül még kompetensnek merem állítani magam anélkül, hogy belepirulnék a lódításba. Márpedig egy ekkora kamut hamar leleplezne a jelmezem legelső változata, amin megannyi rosszul elvégzett öltés bizonyítja a bénaságomat. Nem baj, attól még én úgy őrizgetem, mint valami szent ereklyét. Nem mintha valaha egy múzeumban kötne ki, de nekem szép emlék marad. - De ez a szépsége is, ha engem kérdezel. Úgy értem, azáltal, hogy mi ezeket hordjuk, másoknak nem kell megtapasztalniuk és veszélyeztetniük az életüket. ─ talán éles váltás az a komolyság, mellyel ezt kiadom magamból, de tényleg így gondolom. Legyen szó az imént említett kidörzsölésről, vagy komolyabbról, mint például egy golyózápor vagy a hét szuperbűnözője, aki az utca átrendezésével szeretne hírnevet szerezni magának. Kicsit olyannak is tekinthető ez, mint a rendőrök esetében a jelvény. Szolgálnak és védenek, így mások nyugodtabban alhatnak éjszaka. Esetemben ezen már semmin sem tudna változtatni, hiszen ha szeretnék is hátat fordítani a felelősségnek (amit nem akarok!), akkor sem tudnám megtenni, hiszen a képességeim pusztán a létüknél fogva emlékeztetőkként szolgálnának arra, hogy mit köpök arcon azzal, ha nem cselekszek. - Óvatosan az ilyen poénokkal, hékás! Egy infarktus lábon való kihordása nem tartozik a szupererőim közé. ─ legalábbis, legjobb tudomásom szerint nem, de mivel ez mehet a listán a teszteletlen teóriák oszlopába, nem most szeretném kihúzni onnan. Majd később letámadom a kérdéssel, hogy melyik volt a kedvenc adaptációja, mert hát mégis azt a látszatot kell keltenem, hogy felnőtt volnék vagy mi és léteznek olyan dolgok a világon, mint fontossági sorrend. - Iiiigen, az én hallásom is jó, éppen ezért érzem úgy, hogy valami másról lehet itt szó. ─ viszont beérem ennyivel és nem próbálok vájkálni a témában. Tudok én a sorok között olvasni, és még csak meg sem sértődhetek, hiszen a szűkszavú válasza egy igen udvarias érzékeltetése annak, hogy nem rám tartoznak a részletek. Ami azt illeti, nem tudom hibáztatni érte, hiszen a szemében én idegen vagyok. Én sem állnék neki sorolni bárkinek, hogy mire vagyok képes. Ennek egy bensőséges, bizalomra épülő folyamatnak kell lennie. Egy komoly lépcsőfoknak. Majd dolgozunk rajta.
Ahogy azon is, miként csiszoljunk a közös harci terven, mielőtt belerohanunk egy szituációba anélkül, hogy legalább szólnánk a másik maszkosnak arról, mi is az a szituáció pontosan. Például, ha már annyit közöl, hogy túszhelyzetről van szó, akkor mentálisan úgy készítem fel magam a helyzetre és talán (de csak talán!) nem ért volna akkora meglepetésként megpillantani Mary Janet éppen annak az embernek a közelében, akinek a közelében az ember nem akarna megpillantani egy számára fontos személyt. Így jobb híján marad az improvizálás... még szerencse, hogy abban legalább komfortosan érzem magam. - Sértegetés? Ki volt az? ─ úgy kapkodom a fejem jobbra és balra, még hátra is pillantva vállaim felett, mintha baromira nagy százalékos esélye lenne annak, hogy egy hozzám hasonlóan falhoz tapadó, rikítórucis alak hülyeségeket dumáljon péntek este egy new yorki sikátorban. Habár, ebben a városban a fene sem tudja, mivel találkozhat az ember. Ki tudja, hány pók van már odakint anélkül, hogy tudnék róla? - Affene, elfuthatott. Sebaj, Willie, ha a szemem elé kerül, legközelebb sarokba állítom. Mi aranypolgárok tartsunk össze! ─ mondanám, hogy éppen az összetartás miatt nagyon fájó lesz majd végignézni, amint bilincset kattintanak azokra a vastag csuklókra, de ez hazugság lenne. És egy bölcs írónő szerint hazudni bűn. - Amennyire sokat agyalhattál ezen az ajánlaton, attól tartok, vissza kell utasítanom! Tudod, az embereknek vannak olyan adottságaik, mint a lélek és a morál. Ne aggódj, ha furán hangzanak! Szólok majd az érdekedben, hogy kaphass egy értelmező szótárt olvasmánynak. ─ pedagógusként abban hiszek, hogy nem létezik reménytelen eset. Most mégis afelé hajlok, hogy Fisk esetében egy ilyen oktató jellegű megmozdulás körülbelül annyi eredményt érne el, mint a tomboló Hulkkal ASMR-t hallgattatni. - Ejnye már, Willie, most minek kell ez? ─ az álarc alatt felszisszenek az ütés láttán, amit Fenegyerek kap tőle. Úgy tűnt, mint ami fájhatott. Érdekesség, hogy a testtömege ellenére a férfi nem nevezhető lomhának. Vajon mit keverhetett a spenótjába? Akármi is legyen, Fenegyerek kedves invitálására nem teketóriázok. - A-a, ha nem tudsz szépen játszani, mész a büntisarokba! ─ egy hálót lövök arra a kezére, ami az imént hátrébb repítette ördögruhás harcostársamat, majd átugrok a másik falra, hogy onnnan elrúgva magam mögé kerülhessek, továbbra sem engedve el a vékony, ám erős fonalat, hogy ezáltal kezét hozzászoríthassam a testéhez, és a végét egy újabb hálóval hozzátapasszam a hátához. Így a jobbja már ki van vonva az egyenletből. - Tudod, nekem ez jobban fáj ám, mint neked! ─ a pókösztön bizsergése nélkül sem lepne meg a reakció, amit kapok, és nem igényel túl erős dedukciós képességet, hogy rájöjjek, mi is a veszélyforrás ebben a minutumban. A bal kéz emelkedik, majd teljes testének fordulatával felém lendül. Az elkerüléssel azt kockáztatnám, hogy dühtől elhomályosult célkeresztjébe MJ kerülne. Így hát saját jobbomat felemelve várom a sújtást, hogy blokkolhassak.... de csakhamar csatlakoznia kell hozzá balomnak, hogy berogyasztva vethessem meg lábaimat, kitámasztva a védekezést érő kart. Súlyban nehezedett már rám nagyobb terhelés, de egy átlagos fickóhoz képest ez az ütőerő... meglepő, hogy finoman fogalmazzak. - Ejha, csak nem kondizni jársz? ─ szűröm ki összeszorított fogak között, majd magam felé húzva a karját ellököm magam a földtől, hogy mellkasát érintve, páros lábbal rúgjam hátrébb, annak reményében, hogy a kalkulált erő, amit beleviszek a mozdulatba, elegendő lesz ahhoz, hogy hanyatt döntse. - Hölgyem! ─ fordítom fejem Mary Jane irányába. - Menjen vissza a kimenekültekhez és mondja el a hatóságoknak, mi történt! ─ szeretnék megbizonyosodni arról, hogy nem esett nagy baja, de a biztonsága élvez prioritást a személyes érintettséggel szemben. Márpedig az cseppet sem biztonságos, hogy itt maradjon, addig nem, amíg Fisket bilincsben be nem ültetik egy rendőrautó hátsóülésére.
Sajátos humora van ennek a Pókarcnak, de valahogy mégis felderülök tőle. Ő talán már megtalálta azt az arany középutat, ahol nem savanyodik bele abba, amit csinál. Mert hősnek lenni nem mindig jó buli ám, sőt, többnyire nem az. – Azt hiszem kevlár. – Na hát, nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire szemfüles és tájékozott lenne. Na meg igen, Melvin nem egy egyszerű szabó. Azelőtt sem volt az, hogy megismerkedtünk. Előtte Fisk-nek dolgozott, ugyan ezzel a két anyaggal. – Aki nem visel ilyesmit, az joggal nem tudja beleképzelni magát. – Kidörzsölődés, mi? Ismerős, azt hiszem. Bele gondolva, fogalmam sincs, hogy nem dörzsölődik ki a bőröm ebben a ruhában. Randipartner? Hát erre kedvem támadna felkacagni, de visszafojtom és rezzenéstelen arckifejezéssel "válaszolok". – Mert ki az a Bruce Wayne? Csak viccelek. – Tudom, ki az a Bruce Wayne, valahogy tudok is vele azonosulni. Nem mondom, hogy ő ihlette Fenegyereket, de nem áll messze tőlem. Éppen csak nem vagyok kő gazdag. Ebből kifolyólag olyan kütyükre sem telik, mint Batman-nek. Pókembert habár nem várom meg, hanem faképnél hagyom, mert nem hagy halasztást a lenti szituáció, de még azért visszaszólok neki. – Csak jó a hallásom – Enyhe kifejezés Matt, enyhe kifejezés. Szuper jó, inkább. Egyszerre érünk le, ami meglep, mert gyakorlatilag én süvítek lefele, sőt, félúton az ablakon is kiugrottam, hogy a fegyveremet indaként használva érjek földet. Egy ideig csak azon tud járni az eszem, miként cselekedjek, hogy Mary Jane ne sérüljön meg, amikor fejbe vágom Fisk-et. Teljesen elönti az agyamat a düh és a híg szar, amit iránta érzek. Újra és újra lejátszódnak bennem azok a pillanatok, mikor is levettem a kendőt a fejemről és a képébe ordítottam, hogy legyőztem és hogy meg fogja tartani a titkomat, mert ha nem, annak Vanessa látja a kárát. Ezidáig nem csalódtam ebben. Abban viszont igen, miszerint nem bánt másokat. Ilyen szituációba ezidáig még nem keveredett. Többnyire más mocskolja be a kezeit miatta, de az övé makulátlan marad. Most azonban túl lőtt minden határon, még a sajátjain is. Már nyúlnék a combom fele, mikor váratlan fordulat történik és Fisk elengedi Ms. Watson-t. Én sem habozok tovább, kapok az alkalmon. Kirántom a fegyveremet és olyan erővel vágom tarkón, amilyen erőt csak kitudok fejteni a puszta testemből. – Elég volt! – Mordulok fel és zihálok a haragtól. Ha eddig kérdéses volt a személyes érintettség, akkor most ezzel, minden bizonytalanság köddé vált. Fisk az ütés hatására elterül, de nem ájul el, még arra is van energiája, hogy szinte felpattanjon és a másodperc töredéke alatt lesújtson jobb horgával. Ennek hatására most én kényszerülök térdre, de nem hagyom ilyen egyszerűen magam és a tudat, hogy nem vagyok egyedül, még erősebbé tesz. – Ha gondolod, akár segíthetsz is leteríteni a melákot. – Pókemberre kacsintanék, ha ennek a cselekedetnek volna némileg értelme, de minekutána nem látja, feleslegesnek érzem, csak egy félvigyorral illetem a mondandómat. Mindeközben fél térdre ereszkedve nézek fel a falra, ahol Pókarc van. Egy fél pillanatra Mary Jane-re is rápillantok, aki heves köhögés közepette biztos vagyok benne, hogy hálát ad, hogy végre kap levegőt. Kedvem volna támaszt nyújtani neki, ha nem lenne más dolgom.
A torkomat tartó hatalmas kezet beterítik az egész nyakamat. Érzem az érdes bőrét a sajátomon, és hiába akarnék megszólalni, akkor sem tudok. Nem szorítja annyira a nyakam, pedig simán ketté tudná törni, vagy egyenesen leszedni a nyakamról, az egész fejem... Erősen tartja, de még kapok levegőt. A félelem az ami, belém szorítja a szusszt is. Az igazság az, hogy megmozdulni se merek, mert félek, hogy magam okozok kárt, órási újai között saját magamban.
Jó ötlet lenne, amúgy is tovább provokálni? Mégis mit tudnék tenni? Könyörögni az életemért? Azért, hogy nem fogok semmit írni róla? Az kizárt. Nem tennék olyasfajta ígérettett, amit biztos, hogy nem fogok megtartani. Még az életemért cserében sem. Így csendben tűröm, hogy mit fog tenni... Ekkor megjelenik egymás után a két piros ruhás hős, én pedig hálát adok az égnek. Viszont Fisk, jobban rászorít a nyakamra, és csak némi nyöszörgés tőr elő belőlem, a meglepetésre, és a hirtelen kiszökött levegőre, amit vissza immár már nem tudok venni. Na itt már a túlélési ösztön, adrenalin is elkezd tombolni bennem... a kezeimmel a karjára kapok, és igyekszem eltolni, a lábaimmal pedig rúgni. Ha egy pici figyelmetlenség is történne, rögtön szabadulni tudjak. Peter igyekszik szóval tartani, de leginkább csak provokálni, bízom benne ... azért ennyire nem vesztünk össze, hogy a vesztemet akarja... Fisk ez idáig nem szólalt meg, de végül reszelős nevetést hallat. - Az egyik fenyegetőzik, a másik sérteget. - itt rám tekint, én pedig rá harciasan. Simán leköpném, ha jelen körülmények között képes lennék rá... de enyhít a szorításon a nyakamon, és újra levegőt kapok. Ekkor veszem észre, a szemem is könnyezett, azért volt homályos a látásom. - Fiúk... tőletek nem lehet megszabadulni. De mi lenne most... hagynátok, mielőtt nem csak a kis hölgy fog megsérülni?
Nem tudom mi járhat a fejében. Ha elenged benne van a pakliban, hogy biztos megírom ezt egy cikkben. Ha nem enged el, és megöl... fogalmam sincs mi fog történni... És nem is szeretném megtudni. De immár a fiúkra figyel, és nem fog már olyan erősen. Az elmém kitisztult, és tudom itt van Peter.. nem fogja hagyni, hogy bajom essen, bárhogy is állunk jelenleg. Ebből bátorságot merítek...kemény fickó, de nem hinném, hogy... mindenhol. A férfiak leggyengébb pontján találom el, a térdemmel. A meglepetéstől vagy a fájdalomtól itt elenged... a földre rogyok, sűrűn köhögve, és távolabb kerülni tőle. Káromkodik, és biztos vagyok benne, hogy felém fordul... itt már a fiúkon múlik..
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Hümmögve veszem fontolóra az általa hangoztatott mentséget, de akárhogy töröm rajta a fejem, rendre ugyanannál az eredménynél kötök ki: az információk tekintetében szűkszavúnak mondható válasza legalább annyi kérdőjelet ki az aknakereső profik ijesztő gyakorlottságával, mint amennyire érthető is a maga tömörségében.
Elvégre, ki szeretné az egyik legősibb rémalakkal asszociáltatni magát? Az eféle hangzatos, s nem kevésbé túlzó "titulusok" nagyon is jellemzőek a sajtósok figyelemfelketési stratégiáikra. Egyébként meg, aligha lennék én, aki az első követ vetné bárkire ilyesmi miatt, hiszen, más szempontból ugyan, de én is benéztem ezt. Pedig én még választottam is a nevemet. Nos, utólag már okos az ember ugyebár... - Az ilyesmin lehet segíteni azzal, ha az ember időben felbérel magának egy rátermett PR menedzsert. Vagyis... valami ilyesmit hallottam, valahol. De aztán lehet, hogy ez olyan városi legenda, mint a krokodilok a csatornában. ─ amik totál nem léteznek! Más hidegvérűek? Mondjuk úgy, hogy volt rá precedens és nem zárható ki az esélye száz százalékosan a jövőben, de miféle alkalom szülte szárnysegéd volnék, ha a társamat az első közös akciónk során megpróbálnám kiakasztani elszabadult szupergyíkok gondolatával? - Szívás. Ezek szerint kénytelen leszek találni egy jó varró tanfolyamot. ─ abba inkább nem megyek bele, hogy van valamennyi tapasztalatom a témában, mert akkor amellett, hogy mennyi hasznos oktatóanyagot lehet találni az interneten, óhatatlanul felmerülne az is, hogy több sérülést szenvedtem már tűktől, mint kilőtt golyóktól, a kapcsolatunk pedig még nem elég mély ahhoz, hogy készen álljak érzelmileg sebezhetőnek mutatkozni előtte. - Igen, és vélhetően nem dolgozott olcsó anyagokból. ─ dörzsölgetem maszkomon keresztül az államat, miközben szemlélem a másik hős szerkóját. - Arra tippelek, hogy a defenzív attribútum megtartásának érdekében az aromás poliamid szerkezetet ötvöznie kellett valamiféle lágy szövettel. ─ nem mondom, szívesen váltanék pár szót a készítőjével, mert az előttem lévő munkája alapján nem tűnik éppenséggel hétköznapi szabónak. - Köszi, hogy észrevetted a mozgékonyságot! Általában olyasmit szoktam kapni, hogy nem-e kényelmetlen, hogyan akadályozom meg, hogy kidörzsöljön, és mit csinálok akkor, ha sürgősen kell... ööö.... patront üríteni. ─ nem viccelek, tényleg nagyon ritka manapság, hogy valaki felfigyel a mobilitásra és értékeli is annak fenntartását egy éles helyzetben, szóval ilyenkor mindig elmorzsolok egy örömkönnyet, az álarc úgyis felfogja és sosem tudja meg rólam senki, hogy a pók embléma alatt érzékeny szív dobog. Mégiscsak fenn kell tartani egy bizonyos imidzset, ha az ember bűnüldözésre adja a fejét. - Oh! Oké, ez megnyugtató. Kissé kínos lett volna visszamennem és közölnöm a randipartnerével, hogy nem találom a kísérőjét. ─ vagy kollégáját vagy nem is tudom, milyen kategóriába kellene helyezni a szóban forgó prókátort. Az még mindig nem fér a fejembe, hogy egy hétköznapi ügyvéd miért jönne el egy olyan magánakciós terepmunkára, mint a mai. MJ esetében még megértem, neki nem is ez volna az első ilyen húzása, de a jogtudósok munkája nem ér véget a lajstromok átnyálazásával és a tárgyalótermekben adott hangzatos beszédekkel? - Azért egy pillanatra rám hoztad ám a frászt! Azt hittem, valami olyasmi fog következni, hogy: "Ki az a Bruce Wayne?" ─ nem vagyok benne biztos, hogy azt ki tudtam volna-e heverni, fokozott regenerálódás ide vagy oda. Amúgy már pont rákérdeznék, hogy mire fel ez a nagy megrökönyödés a részéről, amikor egy még meglepőbb dologgal rukkol elő. - A... a sikátorban? És ezt te onnan tudod, hoooogy... ─ direkt nyújtom el az utolsó szót, hogy meginvitáljam a mondat befejezésére, de faképnél hagy. Atyám, remélem, nem azért tudja, mert röntgenlátása van, ugyanis akkor az iménti örömkönnyet baromi gáz lesz kimagyarázni! Még azzal se takarózhatok, hogy valami a szemembe ment, mert a maszk szemrészein keresztül az meglehetősen nehéz. Mindegy, bármikor ráfoghatom arra, hogy elcsúszott a kontaktlencsém.
- Igazán lekötelezel azzal, hogy megvársz, éreztem én, hogy mi leszünk a város dinamikus duója! ─ dörmögöm magam elé, miközben Fenegyerekhez hasonlóan én is megindulok oda, ahol ő a zűrt érzékelte. A lépcsőkkel távkapcsolatban élek, úgyhogy én maradok a kirobbantott lyuknál és az épület falánál. Hiába rövidítés, még így is egyidőben ér oda velem. Ez az ürge talán valami olimpikon? - Ejnye, Willie, hölgyek zaklatása a nyílt utcán? Ez nem szép dolog. Főleg nem egy házas embertől. ─ a szomszédos tömb oldalára szökkenek, egyelőre higgadt tempóban mászva lejjebb. Felesleges volna idegesség jelét adnom, túl sok a szemtanú ahhoz, hogy egyértelművé tegyek bármiféle személyes érintettséget. - A lapok ezt nem neveznék humanitárius hozzáállásnak. ─ a legjobb taktika jelenleg húzni az időt. Amíg én lekötöm a figyelmét, a vörös csapat másik tagja még mindig bármikor tud reagálni, ha az szükségessé válna. - Tartozok egy vallomással! ─ még a mászásban is megtorpanok, hogy mozdulatlanságommal közvetítsem felé a komolyságomat. - Az az elgondolás, miszerint a kamera kövérít, durván elhomályosította a látásomat. Valahányszor lehoztak rólad egy képet, azt hittem, három halszemoptikás GoPro vesz egyszerre. ─ nyithattam volna azzal is, hogy újradefeniálja a full HD fogalmát, de ezt elraktározom későbbre. - Figyu Willie... remélem, nincs harag, amiért így hívlak, de tudod, annyit mosolyogtál rám a címlapsztorik mellől, hogy már egészen úgy érzem, ismerjük egymást... ─ nem hányhatok bele a maszkomba, mert később ki kell majd mosnom. - ... itt az ajánlatom: te elengeded a hölgyet, mielőtt a nyakadba varrna zsarolást vagy egy még csúnyább szexuális zaklatást, aztán beszélgethetnénk. Tudod... diétáról, nyugdíjas évekről, vagy arról, hogy a narancs az új fekete. ─ utalok arra, hogy a raboknak kijáró kezeslábas jobban állna neki, mint a mostani sötét zakója. - Mit szólsz? ─ készenlétben állok, és remélem, Fenegyerek ugyanígy tesz, mert részemről a pókösztön legkisebb zizzenésére hálózsákot húzok arra bowling golyónak is beillő fejre.
Még én is emlékszem azokra a bizonyos megnevezésekre, amiket lehozott az újság. A Pokol konyhájának ördöge, a Félelem nélküli ember, a Maszkos fickó és az Ördög. Azt hiszem, hogy végül eljutottunk a Fenegyerek megnevezéshez, abban benne lehet Karen keze is. Akkoriban kezdett magánakciókba, amiben Ben Ulrich volt a segítségére. Karen mindig is felnézett Fenegyerekre, talán mert találkozásunk napján megmentettem, vagy mert egyetértett azzal, amit éjszakánként teszek. Mindenesetre ő meglátta a jót ebben a figurában és ezt nyíltan hangoztatta is, ellenmondást nem tűrő hangsúllyal. Voltaképpen ő és Mary Jane Watson egészen hasonlítanak egymásra elszántságban és makacsságban. – Mentségemre szóljon, hogy egyiket sem én választottam. – Tulajdonképpen a Fenegyereket sem, ahogy a ruhát sem én találtam ki. Ez a sors fintora, hiszen olyan voltam én a rossz arcoknak, mint maga a sátán, talán ez vezette Melvin-t arra, hogy egy ilyen öltözetet alkosson. Én azt kértem, szimbolizáljon, ő pedig így is tett. – Ne reménykedj, nem vállal szuperhős rucikat. – Meg semmilyeneket is, Melvin visszavonult. Már senkinek nem készít, az, hogy nekem legyártotta a ruhát és azóta is fejleszti, csupán annak köszönhető, hogy a védelmemet ígértem cserébe, amit be is tartok. Szerencsére egy ideje kikerült Fisk látóköréből így egészen könnyű dolgom van vele. De azért jó tudni olykor, jól van-e. Szeretem összekötni a kellemest a hasznossal, így többnyire akkor jelenek meg nála, mikor szívesség is kellene. A legutóbbi találkozásunkkor felturbózta például a ruhát és kaptam egy pót fegyvert is, ha bármi történne a jelenlegivel. – Ez bonyolult és nem is teljesen vagyok tisztában vele. A cél az volt, hogy megvédjen, de tudjak benne mozogni. Ahogy neked, úgy nekem is fontos a hajlékonyság megtartása. – Nem hazudok, milyen lenne már egy páncélozott ruhában szaltózni. Az nem is szaltó lenne, hanem fejes ugrás a betonnak, esetleg. Feltéve ha egyáltalán meg tudnék benne fordulni. Végül elválnak útjaink Pókemberrel és intézem a dolog rám eső részét, hogy mindenki biztonságban kijusson az épületből. Végül a lépcsőházban összefutok hős társammal, aki igencsak szórakozott hangulatában van bizonyára, mert a kérdését hihetetlenül összeszedetlenül teszi fel. Gyerünk Matt, nem nagy hazugság ez, elegen tudják már a kilétedet így is. – De. A többiekkel ment ki, kitereltem mindenkit az épületből. Illetve majdnem mindenkit, mert Mr. Fis... – Elakad a szavam, mert meghallom Fisk és Ms. Watson beszélgetését a sikátorban. A nő szíve hevesen ver és készül valamire. Valamire, ami feldulttá teszi. Na nem mintha Fisk nyugodtabb lenne, amin nem is segítenek a szavak, amik elhagyják Mary Jane száját. Fél füllel még figyelem Pókembert és megcsapja a fülemet, miszerint borongósnak nevezi az arckifejezésemet. – Tessék? – Szalad ki a számon. – Vagyis.. talán, nem figyeltem az emberek arckifejezését. – Mielőtt egyáltalán reagálhatna bármit is a kibillenésemre, megpróbálom a tudtára adni, hogy habár itt már semmi dolgunk, azt hiszem jó volna ha csatlakoznánk a lentiekhez, történetesen Fisk-ékhez. – Valami történik a sikátorban. – Azzal nem foglalkozva, hogy jön-e vagy sem, megindulok és lefele rohanok a lépcsőn, amíg nem késő. Leérve megállok a férfi mögött és elüvöltöm magam. – Fisk! – Én jól emlékszem a megállapodásunkra, miszerint amennyiben nem bánt másokat, én sem „bántom” Vanesszát és juttatom rácsok mögé Ray Nadeem különleges ügynök haláláért. Azonban most úgy érzem, készül megszegni ezt az egyességet ujjai rászorításával a nő nyakán. – Biztos megér ennyit, hogy szíve választottját börtönben tudja?! – Szórom el fenyegető szikráimat rá. – Engedje el a nőt! – Kezem lecsúszik a combomon pihenő bot markolatára készen arra, hogy előrántsam, amennyiben szükséges.
Teljesen elnyúltam, az adrenalin még dübörög bennem, de még sem tudok felállni. Elfáradtam. A fejem is vérzik, azóta sikerült letörölnöm. Utálok ilyen magatehetetlen lenni, így még egyszer igyekszem felállni. Ekkora meghallom Peter hangját, és valósággal megkönnyebbülök..
Csak automatikusan elvigyorodom a hülye poénjaira, már annyira hiányoltam. ─ Oh pont jókor. - igyekszem feltápászkodni, inkább csak neki dőlve a falhoz nyomom fel magam a jó lábammal. ─ Jajj nem, ez kivételesen nem én voltam. Az a nő, aki velem volt, úgy bepánikolt, hogy egy vadkan rohammal fellökte, majd lerohant a lépcsőn. Szerintem semmi baja, egy bivaly ereje lakozik benne. - sóhajtok, majd engedem Peternek, hogy segítségen. ─ Köszönöm. - igazán kár ezért a ruháért, valamiért most ez jut eszembe. ─ Lehetne rosszabb ez a nap? - forgatom játékosan a szemem, igazából már rég hozzászoktam a hálóhintához, az évek folyamán még élvezem is, a magasságtól való félelmet sikerült elűznie, és teljesen megbízom Peterben. De azért erősen belekapaszkodom. Mikor elkezdünk leereszkedni tulajdonképpen élvezem, mindaddig amíg, egy fegyveres nem áll előttünk. Épp elakarná lőni a fegyvert, mikor Peter ágyúgolyót kiállt, és neki lendülünk. ─ Ez nagyon kreatív volt. - lihegem, azért eléggé ijesztő jelenet volt, és gyorsan történt. Mikor letesz a bejárat előtt, megtámaszkodom, és aggódva nézek rá. ─ Én? Persze... de P... Pókember figyeljetek, ezek speciális fegyverek voltak. Még nem láttam ilyet, valami katonai cuccnak nézett ki, ujjlenyomat leolvasó volt rajta. - sóhajtok. Tudom vigyázni fog magára, de mindig aggódni fogok. ─ Vigyázz magadra, és... kapd el őket, Tigrisem. - vigyorodom el, majd megy is tovább életeket menteni. Én mit teszek? Kijjebb próbálok botorkálni, mikor hangokat hallok oldalról. Egy ajtó nyílik ki, nolám egy lift... úgy tudtam ha beindul a tűzjelző nem indulhatnak el, ha csak nem Mr. Fisk van jött le benne. Két testőrrel. Tehát már a feleségét biztonságba vitte... hogy volt ideje... összeszalad a szemöldököm. - Kérdezzétek meg mindenkitől jól van e, és kell e nekik segítség, az emberek kapjanak ellátást. - A morózus hang, összeugrasztja a gyomrom, mint mindig. Majd megakad a szeme rajtam, ahogy menne ki az emberek felé. Elsőnek elnéz, majd vissza. Az arca komoly, meg se rezzen, ahogy a szavak kijönnek a száján. - Oh Miss Watson. Látom ellátásra van szüksége, kérem... hívok önnek segítséget. - biccent a testőreinek, majd ott hagynak minket kettesben. ─ Üdvözlöm Mr. Fisk. Mondja, mégis mióta érdekli Önt, az emberek épsége? - billentem oldalra kíváncsian a fejem. - Tudja, én rendeztem meg ezt az estély. - egy makulátlan hófehér zsebkendőt húz ki a zsebéből, amilyen az öltönye maga is.
Az arcán van némi kosz, hamu, vagy rászáradt vér? De ahogy lassan letörli azt egy biztos, nem tőle származik. - És akár hiszi, akár nem... - gondosan összehajtogatja. - ... az emberek épsége fontos számomra. ─ Elég nagy változás pár hónap alatt, mondja a börtönben töltött idő változtatta meg ennyire?- a tekintetem harcias, és vizslatom minden arc rándulását, már ha lennének. - Ezt Ön kérdezi, mint aggódó polgár, vagy, mint újságíró? - itt pár lépést felém tesz, én pedig csak a falhoz tudom jobban passzírozni magam. Körülnéz, és ettől csak még jobban megrándul a gyomrom. ─ Legyen az első, ha annak jobban válaszol,mint a sajtónak. Hátha őszinte lesz.- nem tudom, mégis honnan veszem a bátorságot mindehhez, de a szavak csak jönnek. Régóta várom ezt a pillanatott, de úgy ha tudom én győzök, most cseppet sem vagyok erről meggyőződve. - Miss Watson, mint polgár. Tudom utánam szaglászik. Tisztában vagyok a maga kis nyomozásáról. Gondolja nincs, szemem, és fülem mindenhol? - egy valamit tudok Fiskről, nem szereti ha nyomoznak utána, pláne ha rossz hírét akarják kelteni. JJJ-t is belekeveredett ebbe évekkel ezelőtt, Robbie mesélte. - Nem szeretem, ha utánam szaglásznak, ha akar interjút, kérjen időpontot, de nem hagyom, hogy kétes információkat terjesszen rólam. Én is körülnézek de nem lát minket senki. Ha most itt megölne, akkor simán lehetne a robbanásra is fogni, vagy az egyik támadóra. Elfutni nem tudok, kiáltani, mégis minek? Akkora hangzavar van, hogy senki nem hallaná meg. Peter hallása se jó ennyire. Oldalra tekint a földre, ahol az ágyúgolyó áldozata fekszik pár méterre, és hozzánk még közelebb a fegyvere. ─ Remek , most megfog ölni? Azért mert kiakarom az igazságot nyomozni magáról? Tessék itt van: maga egy gyáva alak, mások életét teszi tönkre, csak pusztán a hatalomért. Mi a cél? Mit akar még, ami nem az Öné Wilson? - igyekszem nagy szám gyakorlásával elterelni a figyelmét a fegyverről, ami sikerül is. Megdermed, majd nagy lendülettel felém fordul. - A város. Enyém lesz a város. - nagyot nyelek, mégis mire gondol? Majd leesik minden... az alapítványok, csak a város nagyobb embereit hívta meg, politikusokat, a polgármestert.... ─ Csak nem jelöltetni akarja magát polgármesternek? - nevetek fel hisztérikusan. - És ezzel az estéllyel pedig kiakarta iktatni a versenytársait? Ez még magától is aljas... aztán magát fényezi majd a nap hősének? Ki veszi ezt be... mit akar a várossal? - Hirtelen megindul felém hatalmas tenyere. A nyakamra fonódnak az újai, de nem szorítja meg, még nem. A szívem majd kiugrik a helyéről, soha nem féltem ennyire... - Megmentem - suttogja a fülembe...
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Éppen emberfeletti önmegtartóztató képességről teszek tanúbizonyságot azzal, hogy nem teszem szóvá, mennyire komolyan vettük ezt az álarcosbál tematikát, ha már kettő álruhás, önjelölt jótevő is felbukkan ugyanazon a helyszínen, de éppen azáltal, hogy elnyomom magamban az intruzív gondolatot és nem adok hangot neki, senki nem is sejti, miféle kínokat élek át mélyen belül. Ez a sorsom azt hiszem. A nagy önuralommal nagyobb szívfájdalom jár. Amit némileg tetéznek a másik maszkos szavai, mert aucs, ennyire azért nincs rossz hírem! Vagyis, de, igazából félig-meddig... Jameson és az online követőtábora még ennyi év után sem hajlandó megbízni bennem, és továbbra is tartom, hogy ez egy felháborító megnyilvánulása az arachnidokkal szembeni diszkriminációnak, pedig a pókok élete is számít ám!
De ezt hajlandó vagyok félretenni olyan időkre, amikor épp nem esik szét körülöttünk egy épület, bármilyen különleges legyen is ilyen körülmények között találkozni egy kollégával. Harcostárssal. Átmeneti szövetségessel? Igazság szerint, fogalmam sincs, mi lenne erre a jó szó, ha sosem volt egymással dolgunk korábban. Ráadásul azt sem zárhatom ki, hogy jelenleg több lennék a szemében idegesítő tényezőnél. - Fenegyerek.... ─ enyhén oldalra billentett fejjel latolgatom a bemutatkozását, megtoldva a dolgot egy halk hümmentéssel, mintha éppen egy rendkívül fontos kritikai művelet közepében lennék. És így is van. Az értékelés pedig a következő: - Igen, ez igazából máris jobban hangzik, mint azok a megnevezések, amiket a Bulletinben lehetett olvasni egy időben. ─ ez az egész Ördög tematika roppant érdekes választás, és nem valami előnyös, ha a marketingelhetőségét vesszük figyelembe, de azért legyünk őszinték, nem én leszek az, aki az első követ vetné bárkire megkérdőjelezhető arculat- és névválasztás miatt. - Egyébként menő ruha! Saját készítésű vagy van egy bejáratott szabód? ─ túl korai? Az ilyesmit az első közös bevetés közben vagy után érdemes vajon bedobni? Ha azt válaszolja, hogy más fabrikálta neki, rámenősnek tűnök majd, ha elkérem az illető számát? Áh, kit akarok áltatni, úgysem jönne ki a fizetésemből. - Ha itt végeztünk, megtárgyalhatnánk, milyen anyagból van a testpáncél. ─ mert nem csak össze-vissza beszélek ám a levegőbe! Oké, nem mondom, hogy a múltban nem volt erre precedens, de a ruhájával kapcsolatos dícséret őszinte volt. Bár nem nevezném magam profinak a jelmeztervezés terén, ahhoz nem is szükséges magasan képzett szakértőnek lenni, hogy az öltözetének védelmi attribútumai kirívóak legyenek az én minimalista, vékony fedőrétegemhez képest. Még a "karrierem" elején agyaltam ugyan védőrétegen, de azért az ilyesmihez egy tinédzser elég nehezen jutna hozzá, plusz arra jutottam, hogy minél kevesebb dolog korlátozhatja a mozgásomat és a reakcióidőmet, annál jobb. Ebből a szempontból egy rendőrségi kevlárt idéző vastag szövet nem lett volna valami előnyös. - Vettem! ─ gyors bólintással nyugtázom még Fenegyerek meglátását, mielőtt további szófecsérlés nélkül elindulnék abba a az irányba, ahol Mary Jane és a másik nő eltűntek az imént a szemem elől. Nincs okom kétségbe vonni a maszkos képességeit, hiszen előbb ideért, mint én, a fegyveresekkel jól elboldogult nélkülem is, arról már nem is beszélve, hogy néhány éve hallani lehetett már róla pletykákat. Ez, és a komoly, fókuszált attitűdje alapján tudja jól, mit csinál. Azt azért nem mondanám, hogy nincsenek meg a magam kérdései.... például: hogyan érhetett ide ilyen hamar? És nem, ez nem olyan hímvessző méregetős, territoriális kérdés a részemről, de tényleg fura. Elvégre, még én is azért bukkanhattam fel ennyivel a robbanás után, mert eleve jelen voltam a vendégek között. Elképzelhető lenne, hogy a kis simlis besurrant a rendezvényre egy másik maszkban? Nem mondom, elég menő húzás lenne. Kérdés, hogy miért tenne ilyet. - Halihóóó, barátságos és közkedvelt futárszolgálat két személyre! ─ egyetlen szökkenéssel hagyok magam után néhány lépcsőt, hogy a korláton állapodjak meg és tekintetem a maszk mögött MJ-re vetüljön. A jelek szerint csakis őrá, de azért csekkolom jobbra is és balra is, biztos, ami tuti. - Vagyis, ezek szerint, egy személyre. ─ fura, általában meg szokták várni a segítséget az ilyen szituációkban. - Valaki nem kapta meg az útmutatót. ─ igyekszek nem magamra venni, hisz tudom, hogy olykor érdekes (és roppant veszélyes) dolgokra késztetheti az embert a szervezetében munkálkodó adrenalin. - Ez te voltál? ─ pillantok le az ájultan heverő delikvensre. Mert ha a válasz igen, akkor talán jobb, ha nem sütöm el, hogy "Kibe botlottál bele?"
- Gyere, kiviszlek! ─ pattanok le a kapaszkodóról, hogy mellette teremjek és átkarolhassam a derekát. Ugyanazzal a mozdulattal egy kissé fel is emelem őt, hogy én tarthassam őt és levehessem a terhelést a sérült lábáról legalább addig, amíg kiérünk. - Kapaszkodj erősen! ─ tudom, hogy ki nem állhatja a hálóhintázást, de ez most egy szükséges rossz, amit kénytelen lesz rövid ideig tolerálni. Viszont, hogy minél hamarabb túlessen rajta, el is rugaszkadok még abban a pillanatban, ahogy belém kapaszkodik. A lépcsőház fordulóival és a velük járó körülményes manőverezésekkel nem kell bajlódnunk, a lépcsők közti üres teret célzom meg az ugrással, hogy utána csak számára is kíméletes sebességben le kelljen engednem magunkat a hálómmal. - Földszint következik, kérjük hagyjon értékelést a recepción a vendégkönyvünkben! ─ nehéz álarcos srácként egy női géphangot imitálni, de az ilyesmi engen sosem állított meg semmiben. Ahogy MJ kijuttatásában sem volt a bejárat belső oldalánál álldogáló, magányos fegyveres. - Ágyúgolyó! ─ belendüléskor a kettőnk testsúlyát használjam fel, hogy emberi ingaként suhanjunk a levegőben a döbbenten megforduló ajtónálló felé. Felhúzott lábaimat akkor nyújtom ki teljesen, mikor mindkét talpam találkozik a férfi mellkasával, keresztülrúgva az általa őrzött menekülő útvonalon. A kollíziónk erejétől kivágódik mindkét szárny, így egy plusz háló kilövésének segítségével akadálytalanul lenghetünk tovább a friss levegőre. - Látod, milyen illedelmes fiatalember? Kinyitotta nekünk az ajtót. ─ létezik még jó neveltetés, úgy látszik. Ami sajnos rólam nem lesz elmondható, mert kénytelen leszek MJ-t magára hagyni. - Vissza kell mennem segíteni neki. ─ közlöm, miután letettem őt a többi kijutott ember közelében. Nem gondolnám, hogy Fenegyerek elveszett lenne nélkülem, de ki tudja, hogy a bálterem romjai között még hány sebesült lehet. Például Mary Jane kísérője, akit a káosz óta nem is láttam. - Megleszel? ─ azért megvárom a válaszát, mielőtt visszaugranék az épület felé. Ezúttal nem bajlódok a bejárattal, ott van helyette a kirobbant ablak. Előbb a helyszínt veszem szemügyre, gondosan fürkészve a padlót hátha megpillantom Matthewt valamerre, de közben nyitva tartom a szemem, hogy ráakadjak a maszkpajtimra. Amikor megakad a szemem az álruhás alakon, egyből odaszökkenek hozzá, vele szemben tapadva meg a falon. - Tudtad, hogy ma van a bizarr kérdések világnapja? Kezdem én! Nem láttál errefelé egy ügyvédet? Kb. ilyen magas... ─ elmutogatom, bár azzal nem foglalkozok, hogy ez falon guggolva pont nem szemléltet semmi méretarányos infót. - Zakóban volt, maszkban, és olyan... ügyvédes. ─ ha magából a kérdésből nem lett volna esetleg elég egyértelmű az egyébként teljesen releváns foglalkozása. - Olyan borongós, Bruce Wayne arckifejezése volt. Tudod, mint Ben Afflecknek. ─ ennek muszáj segítenie, az ilyen emberek eltéveszthetetlenek.
Gyakorlatilag a semmiből oda pattan mellém egy fickó latex ruhában, amire hirtelen nem is tudom hogyan kellene reagálnom, de mikor Ms. Watson feltűnően barátságosan viszonyul hozzá, valamelyest megnyugszom, mert láthatóan ismeri. Azzal nem is igazán óhajtok törődni, hogy csak mint az álruhást, vagy esetleg a maszk alatt lévő személyt is. – Bár én is ezt mondhatnám. – A barátságos és közkedvelt Pókember, igaz. Nos, ki nem hallott volna róla, nem igaz? A bemutatkozását pedig már nem is igazán tudom soron követni, mert közben olykor megtaposnak, pontosabban Mary Jane Watson tapos meg. Megsérülhetett a lába, ami nem csoda ekkora esést követően. A homloka is felszakadt, amiből burjánzik a vér. Lássuk be, nem nézhet ki valami jól. – Fenegyerek. – Megelőzöm az olyan találgatásokat, amiket kezdetben aggatott rám a negyed, mint a Pokol konyhájának ördöge, vagy a Maszkos férfi. Nyújtanám is a jobbomat, de mindkét karom le van kötve és amikor kamaszként arról álmodoztam, hogy mindkét karomra legyen egy nő, nem egészen így gondoltam. Nem mondanám, hogy könnyű így fedezetlenül kisétálni innen, így örömmel veszem a felajánlását ennek a Pók...micsodának, Pókembernek, igen, azt hiszem ezt mondta. Bár eléggé hebegett habogott. Igazán emlékeztetett a korábbi jelenetre Peter-el. Mondanám, hogy neeem, az nem lehet, hiszen ő egy tanár, de lássuk be, én meg egy vak ügyvéd vagyok, szóval bármi megeshet. Kitudja kikből lesz hős vagy rossz arc. – Kösz – Ennyit bökök oda, mialatt összpontosítok, hogy ne boruljak fel a két nővel, mint egy üveg kovászos uborka. Azonban még a lépcsőház elé érve Ms. Watson ragaszkodik hozzá, hogy visszaforduljak és útjukra engedjem őket. Nem nagyon díjazom az ötletet, tekintve, hogy megsérült és védtelen. De ha valamit megtudtam már az újságíróról, hogy nem adja fel egy könnyen és tud magára vigyázni. Karen-re emlékeztet, úgy tűnik minden újságíró ilyen belevaló. Lehet szakmai ártalom. – De vigyázzon nagyon magára, megsérült. A homlokát pedig fertőtlenítse le, nehogy megmaradjon a heg. – Köztudott, ha elfertőződik, annál biztosabb, hogy csúnya heget hagy hátra. Visszafordulok és Pókember-hez érek. – A vörös azt kérte, hagyjam, de lehet kelleni fog neki a segítség, ezt itt elintézem. – Körbe mutatok a helyiségben, ahol néhány kidőlt fegyveresen kívül eddigre már csak halálra rémült bálozók maradtak. Nem arról van szó, hogy ki akarnám húzni magam a harcból, de valakinek a civileket is intéznie kell, meg aztán hallom már a rendőri szirénákat, így rövidesen valószínűleg nem lesz ki ellen harcolni, mert felveszik a nyúlcipót, amint ők is értesülnek a rendőri intézkedés felől. Tehát már az is biztos, hogy erősítés nem fog jönni. Viszont nyitott kérdés maradt, ki lehetett a célpont. Ez a bál a F.E.A.S.T. Jóvoltából jöhetett létre, a szervező azonban Wilson Fisk. Annyi ellensége van, mint égen a csillag, így ha ő volt a célpontjuk, nem vagyunk előrébb. De ami még érdekesebb, miért menekült Vanessza Wilson után, rögtön azelőtt, hogy a robbanás történt? Mit rejtegetnek újfent? Meg kell találnunk Vanessza-t. Nem bukhat el az akció, akkor teljesen feleslegesen tettük kockára az életünket. Felsegítem a földről azokat, akik lábra tudnak állni és a vészkijárat felé terelek mindenkit, mert jól tudom, hogy arra nem számítanak a fegyveresek, ugyanis a lépcsőház mellett van egy főbejárat is. Amint végig néztem, hogy mindenki elindul a vészkijárat felé, akiket arra tereltem, körül pásztázom a helyet. A pult mögött megtalálom a pultost és még egy idősebb embert mankóval. – Menjen a többiek után a vészkijárat felé. – Szólok oda az itt dolgozónak, majd felsegítem a férfit. A botja eltört a robbantáskor, így megkérem, hogy támaszkodjon rám és elindulok vele szintén a többi ember után. Kivezetek minden civilt az épületből, az épületet ekkor veszik körbe rendőrautók, akik segítik az emberek épségben való kijutását. Az egyik tisztnek átadom az öreget és mielőtt végig mondhatná, hogy emeljem fel a kezeimet, már visszaszaltózok az épület hátsó ajtaján. Visszamegyek arra a szintre, ahol a parti volt és újból megkeresem a titkos ajtót. A szóba teljesen üres, úgyhogy elindulok a lépcsőházba. Bizonyára ők ezt sejtették és jóval azelőtt meglógtak, hogy forrósodott volna a helyzet. Még azt is kinézem ebből a pojácából, hogy köze is volt hozzá és az egész csak színjáték. Talán így akart idecsalni. Elindulok le a lépcsőn és az első ütközőben eszméletlenül fekszik egy fegyveres. Leguggolok hozzá és ellenőrzöm a pulzusát. Ezzel pedig meg is bizonyosodok róla, hogy tényleg csupán elájult. De hol lehet Peter? Sehol nem láttam, ami okot ad két gondolatra. Az egyik, amire már korábban is gondoltam, miszerint ő az a Póksrác. A másik, hogy a fegyveresek célpontja ő volt és elrabolták. Az viszont nagy baj. Viszont mikor nem egyedül dolgozom, ami lássuk be, nem megszokott, fenn áll a veszélye a lebukásnak. Hiszen ahogy bennem megfordult ez, úgy másban is megfordulhat: hova tűnt Matt Murdock? Erre a forgatókönyvre még ki kell találjak valamit, ha szóba kerülne.
Ahogy kitisztúl a hallásom, és elmúlik a sokk hatás, akkor jövök rá mennyire fáj mindenem. A hátam,a lábam szerintem, remélhetőleg csak kibicsaklott. Az egész bal oldalam annyira sajog, hogy bekönnyezek, mikor felakarom emelni. Próbálok felállni, de elég nehézkesen megy. Pedig jó lenne, mert a semmi van mögöttem, jön be a hűvős téli idő, és szerintem másodpercink vannak, hogy leszakadjon alattunk, a padló....
Majd kissé meglepődök, hogy nem Peter-Pókember libben segítségünkre, hanem egy másik maszkos férfi, aki inkább hasonlít ördögre,mint pókra. Csak bólintok, a nő kezéért nyúlok, hogy megbízhat benne, szinte ledermedt a félelemtől. Arrébb visz minket, velem sajnos elég nehéz, kénytelen vagyok rátámaszkodni, mert a lábam borzasztóan fáj. Hajt az adrenalin, így mély levegőt véve sikerül egyszer-kétszer rálépnem. Majd ismerős hang üti meg a fülem, felnézek a koncentrálásból. Peter az, csak megkönnyebbülten kifújom a levegőt, és minden idegvégződésemre szükségem van, hogy ne öleljem át. Jól van, ez a lényeg. Nem tudom, hogy kívülről hogy festhetek, az tuti, hogy a bal oldalam használhatatlan, és érzek a fejemen is valami nedvességet. Csak erőtlenül, de igyekszem annál magabiztosan bólintanom. ─ Élünk, hála neki. Hajszálon múlott. - biccentek a segítségünk felé, jelezve Peternek, hogy megbízhat a férfiban. Megfogom a nő karját. ─ Köszönjük, nyugodtan menjen a többieken segíteni. - már látjuk a lépcsőházat, remélhetőleg átjutunk. Nem szeretném a két maszkost lefoglalni, több embernek is kéne segítség, illetve le is kéne szedni a szemétládákat. Ekkor lő felénk az egyikük, szerencsére a legügyetlenebb fajtából vannak. ─ Mi megleszünk, menjenek! Ezzel megfogom a nőt, és tuszkolom arra felé, amerre még biztonságosnak vélem, igyekszem gyorsan mozogni, amennyire a lábam engedi. Jó lenne szerezni egy fegyvert, de eddig nem látok semmit, amit annak használhatnék. A lépcsőházig elérünk, de akkor megáll az egyik előttünk. Mély levegőt veszek, most a közelharci tudásom se tudom bevetni... A nő annyira pánikba esik, hogy elkezd sikítozni, konkrétan felér a robbanás hangjával... majd neki lódul a férfinak... konkrétan fellöki a nő, annyira, hogy a bandita beveri a fejét és elájul. Majd tovább fut a lépcső házba... persze engem totálisan ott hagyva... Komolyan mint egy rossz filmbe. Oda sietek, amennyire tőlem telik, megnézem a fegyvert, de soha nem láttam ilyet. Ha jól látom... meg támaszkodok a falba, és a jó lábammal megrugdosom. Újlenyomat fegyverek. Sóhajtok, ezzel ismét nem megyek sokra. A falnak támaszkodom. Nem bírnék lépcsőzni, az áram lement, legalábbis ezen az emeleten, így liftre nem számíthatok.
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Ez az én szerencsém... az egyik pillanatban még azon vagyok, hogy lázasan kattogó aggyal kutassak egy értelmes mondanivaló után Mary Jane válaszára a szimpla és annál sótlanabb "Persze, hogy jól vagyok!" kijelentés helyett, a következőben meg már egy lökéshullám taszít előre erős, láthatatlan kezeivel. Cipőm talpa elemelkedik a padlótól, ahogy a nem is olyan távol bekövetkezett robbanástól a levegőbe emelkedek, mintha maga az élet emelne fel és akarna megrázni, hogy felébredjek végre és észrevegyem, az ehhez hasonló estek mennyire nem az én stílusom. A legrosszabb az egészben ráadásul az, hogy még vitába sem tudok vele szállni. Ahogy a testemre ható erőknek sem állok ellen, sőt, a káoszban jól jön ez a kezdeti lendület, amibe belefordulhatok, hogy a levegőben előre bukfencezve közelebb kerüljek az egyik vastagabb tartóoszlophoz. A szobát pillanatok alatt tölti meg a füst, a riadt kiáltások, a pánik következtében egyre kapkodóbbá váló mozdulatok, így nekem egyedül az időzítésre kell figyelnem. Egy érintés.
Ennyivel kell csupán illetnem az oszlopot a talpammal ahhoz, hogy egy kalkulált erejű mozdulattal elrúgjam magam onnan, s hangtalanul suhanjak tovább a kétségbeesett vendégek feje felett a szemben lévő fal felé, pontosabban, abba az irányba, ahol percekkel ezelőtt még egy ablak nézett a városra. Most tátongó lyukon szökik be a csípős, decemberi levegő, de a tél üdvözlése nem tántorít el engem abban, hogy egy gyakorlott mozdulattal zuhanjak ölelő karjaiba. Két emelet között lábaim már a külső falat érintik, ahogy végigfutok az északi oldalon, hogy egy bal kanyar után már ahhoz a részhez érjek, ahol a tűzlépcső is található. Innen nem messze helyeztem el a hátizsákomat, de nincs időm arra, hogy elérjek oda, és minden ruhámat csapadékmentes helyre dugjam, így egy türelmetlen mozdulattal széthúzom fehér ingemet, hogy láthatóvá válhasson alatta a pók szimbólum. Később majd morgok egy sort, mert ez totál elintézi a gombokat és nem teljesen értem, hogy egy nem éppen sztárfizuval rendelkező újságíró, mint Clark Kent miért vállalt be ilyesmit a képregényekben. De addig csak megszabadulok civil öltözékemtől, amit hálóba gubózva hagyok hátra a tűzlépcsőn, hogy a maszkomat felhúzva egy szökkenéssel a tetőre érjek. Az impozáns tetőablakot célzom meg bejáratnak. Az ilyen fegyveres merénylők általában túl elfoglaltak a támadás végrehajtásával ahhoz, hogy felnézzenek. Nem hibáztathatóak érte, hiszen körülöttük rettegők és sérültek vannak, nem fentről fognak támadásra számítani. Aranyosak, mikor ilyen kis naivak. - Hé, srácok, ti rajta vagytok egyáltalán a vendéglistán? Mert ha nem tudtátok volna, a bejáratnál be kell csekkolni! ─ két fegyveres közé ugrok be a felnyitott ablakon keresztül. Gyorsan reagálnak, szinte azonnal emelik a fegyvereiket, a tarkómon végigsuhanó bizsergés pedig figyelmeztet rá, hogy a készenlétben álló mutatóujjak mikor készülnek rászorítani a ravaszra. - Megértem, miért szeretnétek kihagyni. Átnyálazni annyi nevet... ─ jobb csuklómból a bal oldalamon lévő fegyverére lövök hálót, a bal oldaliból az ellentétesre, hogy aztán egy erősebb rántással keresztben húzzam át magam előtt a két fonalat, kirántva velük a fegyvereket a két döbbent fickó kezéből. Azok tovább repülnek tovább repülnek majd képen találja mindkettejüket. - ... egyszerűen belefájdul az ember feje. ─ szó szerint. Én mindig mondom, hogy a csúnya tettek valakinek mindig fájni fognak, de hát hallgat valaki is a bölcs Pókra? Áh, soha! - Mi lenne, ha lehiggadnánk és megbeszélnénk, ki bérelt fel titeket, hogy szétverjetek egy jótékonysági gálát? ─ igazából a felajánlás maga komoly, de nem fűzök hozzá kimondottan nagy reményeket, hogy serény bólogatást váltok ki vele, főleg mert oda se kell néznem ahhoz, hogy érezzem, amint az egyik fegyverét vesztett, zabos támadó éppen felém iramodik. Magamban sóhajtok egyet, és elszámolok háromig. Kettő és félnél pedig egyet hátralépek. Még épp idejében ahhoz, hogy egy jól meglendített, a szemem alá szánt ököl az orrom előtt suhanjon el és kapja telibe a társát. - Baráti tűz! ─ emelem fel kezeimet védkeezőn és teljesen ártatlanul. Nem mintha a frissen eszméletét vesztett fickó hangulatán ez sokat javítana. - Az ilyen impulzív viselkedés elfojtott érzelmekre utal. Ha valami nyomja a lelkedet, például párkapcsolati problémák, elégedetlenség a GRC működésével kapcsolatban vagy a megbízód neve, nekem nyugodtan beszélhetsz ezekről. Köztünk marad! Köt a pókosi titoktartás. ─ abból a vehemenciából ítélve, amivel felém fordul, arra következtetek, hogy a páciens még nem áll készen ilyen mértékű emocionális kitárulkozásra. Fenébe, sosem fogom tudni beindítani a praxisomat! - Hát jó, nem erőszak! Mit szólnál egy kis bizalomépítő gyakorlathoz? Te nem próbálsz megütni, én pedig anélkül hálózlak be, hogy neked fájna. ─ annyit elérek a felvetésemmel, hogy ökölbe szorítja a jobbját, amitől elkezdek azon gondolkodni, vajon fordított napot tartunk-e vagy tudtomon kívül én kezdtem el valami tök más nyelven dumálni. - Túleshetnénk rajta, mert én igazából keresek vala... ─ nem tudom befejezni, amit szeretnék, mert amikor szétnézek és egy különös alakot pillantok meg a lépcsőház felé tartva, csak a maszk állítja meg az államat abban, hogy a szebb napokat is látott padlón koppanjon. Szememet le sem véve a távolodó alakokról emelem fel hirtelen a balomat, hogy elkapjam a támadó férfi ütését a levegőben. - Bocsesz, ezt át kell tennünk egy másik időpontra! ─ nekilököm ugyanannak az oszlopra, amiről elrugaszkodva nem olyan rég én ugrottam ki, és nekihálózom. Fájdalommentesen, mert kettőnk közül legalább az egyikünk tartja a szavát. Valamit még mond, a családfámat emlegetve nem annyira kedves kontextusban, de én nem figyelek rá. A csillár mellé lőve egy hálót átszelem egy lendüléssel a bálterem teljes hosszát, hogy a maszkos alak közelében landoljak.
- Az ördögbe! Azt hittem, hallucinálok. ─ olvastam róla az újságban, de az még régebben volt és a róla szóló történetek... nos, fogalmazzunk úgy, hogy egy, a Pokol Konyhájának nevéhez ilyen tökéletesen passzló védelmező túl poetikusnak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. - Remélem, nem veszed rossz néven, de egy időben nem gondoltam, hogy létezel. ─ szép kezdés volt, Pete, ma nagyon formában vagy! Talán jobb is, ha ebbe már nem bonyolódok bele annyira, mint pályakezdő tanárságba az ügyvéd előtt. - Jól van, hölgyem? ─ fordulok az Ördög oldalán álló vörös hajú nő felé, igyekezve némi komoly mélységet csepegtetni a hangomba, és formális távolságtartást magamra erőltetni. - Egyébként Pók vagyok. Ember. Mármint, érted... a kettő együtt. Se szóköz, se kötőjel. ─ ilyenkor illik kezet nyújtani? Vagy maradjak az ökölpacsinál? Áh, ahhoz már túl öreg vagyok. És nem igazán tudom, mit diktál ilyenkor pontosan az etikett, a helyzet az, hogy a Bosszúállók oldalán vívott utolsó nagy csata óta nem osztoztam a terepen másokkal. - Fedezlek, amíg kiviszed őket az épületből! ─ bökök fejemmel a hölgyek felé. - De csak óvatosan! Szétszéledhettek az épületben és ha konkrét célpontjuk volt, az sem kizárt, hogy erősítésre is számíthatunk! ─ kissé talán hamar rázódok bele ebbe a többbesszám használatba, de nézze el nekem, nem minden nap találkozik az ember egy hasonlóan az utcákra fókuszáló kollégával.
Peter válasza után szinte megfagy a levegő, amint készülődni látszik valami. Már éppen én is cselekednék, amikor elkapja a karomat a férfi, így esélyem sincs. Kissé még bele is borzongok, mert emlékeztet minden olyan emberre az életemből, akik kamasz koromban sajnáltak és egy porcelánbabaként bántak velem, csak mert vak vagyok. De nem hibáztathatok senkit, hiszen ők nem tudhatják azt, amit én. Nekik csak egy védtelen vak ember vagyok. Akinek nincsen szuper hallása, nem érzékeli a körülötte lévő világot és legfőképpen nem kapott harci kiképzést egy nindzsa vénembertől. – Esélyem sincsen szólni, hogy engedje el a karomat, mert a következő percekben berobban az épület egy része. Watson kisasszony-t a robbanás a földre teríti és minket is fellök, Peter-el. Én a pultnak vágódok, ami fájdalmasan hasít a hátamba, még jó, hogy nem a sarkát találom telibe, mert az akár le is béníthatott volna. Becseng a fülem pár pillanatra, mert a robbanás eléri azt a frekvenciát, ami már egyszerűen fájdalmas és fülsüketítő. Ez idő alatt szó szerint nem látok semmit és nem tudom mi történik körülöttem. Mikor elillan a csengés, a jelenlévő rémült szívverések mellett felismerek úgy 10-12 másik szívverést. Mindegyiküknél géppuska van. A pánik közepette kapóra jön, hogy a falak berobbanása hatalmas porfelhővel is jár, így miután összeszedem magamat, leveszem az álarcomat és elhajítom. Majd egyenesen a lépcsőházba veszem az irányt szinte guggoló pozícióban, szorosan tapadva először a pult oldalához, majd a falakhoz. Meggyőződök róla, hogy senki nem követett, majd kiveszem a kukából a korábban oda rejtett táskát, benne Fenegyerek ruhájával. Szabályosan letépem magamról az inget és átöltözöm. A bálra felvett öltözékemet beletuszkolom a táskába és visszateszem a kukába. Immáron fenegyerekként visszavonulok a partira. Út közben előveszem a fegyveremet, mert számítok a golyózáporra, amit valahogyan ki kell védjek. Igazam is lesz, ugyanis eddigre elül a por és a maszkos férfiak mind rám szegezik a fegyvereiket, majd nem restek el is kezdeni tüzet nyitni. Egy pár golyót hárítok a botommal, néhány elől pedig kitérek csupán. Egyiküket sikerül is hatástalanítanom egy megfelelő erősségű ütéssel a fejére csapva. Egy másikat pedig elgáncsolok úgy, hogy a botot átalakítva áthurkolom a zsinórjával a lábait és kirántom alóla azokat. Felmérem a terepet, a berobbant résznél omladozik a sérült felület széle, ettől mindössze pár centire fekszik Mary Jane Watson és még egy másik nő is. Maximum pár perc és tovább omlik a széle ezáltal bezuhannának a mélybe. Hanyadikon is vagyunk? Megpróbálok átjutni a fegyvereseken, hogy elhozzam őket a szakadék mellől, de az egyik pasas most újabban kést ránt és megpróbál leszúrni, ami mindössze a ruhának köszönhetően nem sikerül neki. Köszönet képen kap tőlem egy jobb horgost, amitől kiterül, mint egy szőnyeg, de nem ájul el, így csupán időt nyerek vele szemben. Miután átverekedtem magam és némi fegyvert is hatástalanítottam, odaszaltózok Ms. Watson mellé és kinyújtom a karomat. – Kapaszkodjon belém, biztonságba viszem önöket. – Amennyiben elfogadja a karom, felhúzom és támaszt nyújtok, majd a másik hölgyet is felsegítem és elindulok velük a lépcsőház fele. Körül tekintek és a füleimmel keresem Peter-t, merre lehet. Nehéz egyszerre összpontosítani valaki megtalálására és más valakik életben tartására, így nem találom egyből meg. Nem vagyok biztos benne hát, nem-e kijutott már.
Csak bólintok, mikor mondja Matt, hogy jó nem mindenki dől be Fisk-nek. Ennek kéne lennie a normálisnak, és nem sérülnének annyian. Nem igazán gondoltam, hogy sikeressé válik az új randiszolgáltatásom, de azért nagyobb lelkesedésre számítottam. Bár az igazat megvallva, nem tudom valóban mit csináltam volna, nem vagyok az a kerítő fajta. Csak szerettem volna, hogy kicsit jól érezze magát. Főleg, hogy Vanessa sehol.
Így csak bólintok, mikor távozik. Sóhajtok, de Peter felé fordulok. ─ Mindig annyira komoly, és feszült. Gondoltam jót tenne neki. - bár lehet van lazább oldala is, de a közös munka alkalmával, ezt nem tudta bemutatni. Az tény, hogy komoly terveink vannak, neki komoly a munkája... Majd nem bírom nézni Peter ferde nyakkendőjét, főleg hogy egy ici picit látszik a pókszerkó nyaki része, a szoros nyakkendővel pedig megfelelően eltudom takarni. ─ Igazán nincs mit, remélem nem baj. - kérdezem zavartan, nem szeretnék átlépni semmiféle határt. Nehéz megmondani hányadán állunk. De az is igaz, hogy én akartam így. Kettős érzés van bennem... szerintem jogos volt, és tényleg úgy érzem jót tesz nekünk. Viszont odáig soha nem jutottunk el, hogy meg is beszéljük.... A kérdése meglep, főleg eszmefuttatásom közbe, így mielőtt uralkodhatnék vonásaimon, érzem, hogy azonnal elpirulok. És az a zavart mosolyt ejtem meg, ami azonnal lebuktat. ─ Persze, mármint rendben... de tudod, cseppet sem változott a tánctudásom a gimi óta..., de legalább már tudom, hogy a te lábat bármennyi súlyt elbír.- oh igen csak locsogok, mikor teljesen zavarban vagyok. A kérdésére csak elnevetem magam. ─ Igen, de gyakorlatilag nem együtt jöttünk, csak ő is eljött segíteni. Szerettem volna beszélni.... Vanessa-val.- mondom gyorsan, tömören, röviden, mit is keresünk itt. Nem szeretném ha félre érteni, és azt sem hogy most mindent elmondjak. Így is gyorsan körül néztem, mielőtt kiejtettem volna a számon az ördögi feleség nevét. Mikor kinyújtja felém a kezét, és én elfogadom azt, a már oly rég érzett, de annál ismerősebb bizsergés fut végig rajtam. Kissé zavartan lépkedek a számomra teljesen idegen magas sarkúba. Utálom, hogy a boltos rám tukmálta, teljesen ellettem volna egy balerina-ba a szoknyától úgy sem látszódik... Még jó hogy Peternek valószínű ha így is rálépek a lábára, sem okozok akkora kárt. Egy kellemes lassú zene szól, azóta nem táncoltunk... a végzős bálunk óta. Felidézem akkori emlékeimet, és oldalra sandítva úgy teszek, mint a többi hölgy, átkarolom Peter nyakát, ezzel még közelebb vonva magamhoz. ─ Téged is, remélem... minden rendben veled.- az egyetemi esett óta nem találkoztunk, sem beszéltünk, ahol gyakorlatilag kiderült, hogy létezik egy klónja... Véget ér a tánc, majd pár perc telik el csupán érzem, Matt karját a vállamon. Fisk egyszerűen megköszöni a figyelmet nejével együtt, majd kézen fogva távoznak, és további jó szórakozást kíván. Ez teljesen átlagos, viszont Peter tekintete.... bizsereg a pók micsodája... nyitnám a számat, de figyelmeztet is minket. Pár lépést teszek a vendégek felé, nem kérdezek semmit, ha Peter azt mondja menjünk, megyünk... Peter elém áll, de nem elég gyorsan... A lökés hullám, ami hirtelen jön neki vágodom a földnek a fülem sípol, nem hallok semmit. A húzat össze kócolja a már kibomlott hajamat, nem látok tőle semmit. Igyekszem szaporán vert szívemet megnyugtatni és arrébb söpörni a hajamat. Egy lány sikolyát hallom tőlem nem messze... Oldalra nézek, és konkrétan a fal, és az ablak jó nagy része hiányzik. Egy nő pedig épp leesni készül. Oda kúszok, és megragadom a kezét. Nagy nehezen sikerül feljebb húznom. A fülem ekkor kezd kitisztulni. És hallom a távolabb hangokat is, majd oldalra lesek, fegyveres férfiak tartják mindenkire a fegyvert. Arrébb kéne kúsznom a "szakadéktól" de eléggé fáj a lábam, és csak tekintetemmel keresem Petert...
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Egy pillanatig összeszűkült szemekkel fürkészem az álarcos ügyvéd urat, hogy aztán a meglátására végül csak hümmentsek egyet. Érdekesnek találom, hogy kimondottan az ármánykodás szó mellett tette le a voksát, mert ez az erős vélemény arra enged következtetni (s igen, ez simán lehet egy vaktában ellőtt találgatás a részemről), hogy akkor is lenne valami személyes vonatkozása, ami efelé az ügy felé húzná, ha nem fog össze egy riporterrel. Mondjuk az még nem teljesen tiszta előttem, hogy ki kereshetett fel kit, ahogy az sem, mi állhat pontosan a bál meglátogatásának hátterében. Együtt akarják ezt felgöngyölíteni, így a puccos pezsgőt kihúznám a lehetséges indokok listájáról, és ha a szűkülő halmazhoz hozzáadom, hogy Mary Jane valamilyen Vanessát említett korábban, illetve Mr. Murdock pozitívnak éppenséggel nem mondható nézetét az est házigazdájáról...
nos, nem vagyok egy Sherlock Holmes, mint ahogyan arra eddigi ismeretségünk alatt Lamont többször is kedvesen felhívta már, a figyelmemet, de azért össze tudom adni az egyet és a kettőt. Így csupán a miért marad a kérdőjeles rész. Miért érdekelné J. Jonah Jamesont Wilson Fisk? Oké, erre mondjuk pont lennének ötleteim. Fisk a város több szervét támogatta az elmúlt évben, méghozzá meglehetősen bőkezűen, a F.E.A.S.T. csak egy ezek közül. JJJ-re vallana, ha nem hagyná nyugodni a kérdés, hogy mégis honnan származik ez a sok pénz. De azt még mindig nem értem, hogyan jön az ügyvéd a képbe és miért menne bele közös munkába egy elvileg pártatlan jogi képviselő egy újságíróval? Miért olyan fontos neki Fisk? Miért cseng nekem olyan ismerősen ez a Murdock név? És miért dumálok ennyit magamban? - Másodállásban randitanácsokat adsz? ─ pillantok Maryre, enyhén felfelé görbülő ajkakkal, miután Matthew ügyesen kivonta magát a kínos pillanat alól. Az alapján, ahogy sikerült bemutatkoznom, nem hibáztatom érte. Ami pedig MJ nőkkel kapcsolatos felajánlását illeti, amint azt a mellékelt ábra is nagyon jól mutatja, Mr. Murdock sokkal előrébb lenne a riporter tanácsaival, mint az enyémekkel. - Óh... ─ pillantok le a nyakkendőmre, amit közelebb lépve megigazít, majd, hogy valamit kezdjek a kezeimmel és levezessem az idegvégződésekbe kúszó zavart feszültséget, az ingem gallérjához nyúlok, hogy ezzel az apró érintéssel is megbizonyosodjak arról, hogy véletlenül sem kandikál ki a formális szerelésem alól a pókruha. - Köszi! A kapkodás hátránya, úgy tűnik. ─ magyarázom meg egy kiszélesedő mosollyal az ábrázatomon, habár a valósághoz viszonyítva ez azért egy elég gyenge kifogás. De, védelmemben szóljon, ahhoz képest, hogy egy tetőről lefelé ugrálva készülődtem, tüzetes ellenőrzés nélkül, azt hiszem, sikerült egy egészen elfogadható szintet hoznom. Na, azért addig nem mennék el, hogy minden este szívesen bugyolálnám magam ilyen hacukába! Az ilyesmi nem én vagyok. Ami alatta lapul... az már sokkal inkább. - Ööö... ─ szavak, Parker, használd őket, az ég szerelmére, elvégre tanár volnál vagy mi!
- Szabad egy táncra? ─ nyögöm ki végül, miután az újrainduló rendszerem eldönti, hogy mi az anyanyelvem. Ez még mindig kevésbé kínos, mintha derült égből valami totálisan véletlenszerű kémia ténnyel rukkoltam volna elő. Nem azért, mert nem fordult meg a furcsán működő kobakomban, a hála táncoló pároknak szól, mert őket szúrtam ki először periférikus látásommal. nem gondoltam volna, hogy egyszer a tánc fog megmenteni, főleg úgy nem, hogy még máig tisztán emlékszek, mennyire izgultam életem első őszi bálja előtt. - A tisztázás kedvéért: a kísérőd csak udvariasságból mondta, hogy a mosdóra megy, igaz? ─ küldök felé egy bocsánatkérő félmosolyt az iménti kínos pillanat miatt, s közben, ha elfogadja a felkérést és a felé nyújtott kezemet, akkor a táncolók közé vezetem, hogy ott némi hezitálás után a derekán pihenjen meg a kezem a lassú ütemhez. Azt azért feljegyzem magamnak, hogy ha oldani szeretném a feszültséget, akkor a szituáció kényelmetlenebbé tétele nem megoldás. Ínséges időkre még jól jöhet az ilyen mély bölcsesség. Vegyük a táncot például... fogalmam sincs, a rövidzárlatos agyam miért vélte úgy, hogy sokkal vállalhatóbban fogok működni, ha MJ közelebb van hozzám. - Jó látni. ─ szökik ki számon az egyszerű és talán váratlan igazság. Mert mit illik ilyenkor mondani? "Ne haragudj, hogy nem hívtalak?" Elvárta volna egyáltalán? Az utolsó beszélgetésünk alapján erősen kétlem. De Mary szerencséjére ennél nagyobb dózisú, hirtelen őszinteségrohammal már nem fogom letámadni, mert előbb Mrs. Fisk lép a mikrofon elé, s beszéde idejére a párok feloszlanak, hogy a színpad felé fordulhassanak. Majd Mr. Murdock tér vissza.... egy meglehetősen érdekes hírrel (és tudom, hogy hallgatózni csúnya dolog!): az est legfőbb embere ilyen hamar távozik? És miért kap el hirtelen egy furcsa érzés? Nem, nem érzés. Bizsergés. - Nem ő az egyetlen. ─ pillantok a színpad mellett megtorpanó Vanessa Fisk felé, amint az egyik klisésen testőrösnek kinéző testőr (szóltak vajon nekik, hogy a burkoltság a kulcs?) odasúg neki valamit, majd meglehetősen sietősen veszik afelé az irányt, amelyik útvonalon nem is olyan rég én osontam be a rendezvényre. Apropó... a sarkok környékén mindig ennyi gyanús, sötét ruhás izomkolosszus állt a passzolónál egy számmal kisebb zakóban? - Valami nem stimmel, menjenek ki innen, minél hamarabb! ─ elkapom az ügyvéd karját, ezzel hívva fel magamra Murdock figyelmét és akadályozva meg azt, hogy arrébb léphessen, mielőtt még továbbíthatnám neki a figyelmeztetést. Sajnos nem elég hamar ahhoz, hogy biztonságos távolságban legyenek, mielőtt jobban bezsongana a pókösztönöm, így én magam is ösztönből mozdulok, hogy kettejüket fedezzem...
Kissé felszalad a szemöldököm, habár ezt más nem láthatja az álarcnak köszönhetően, amitől okkal nem válok meg egyetlen pillanatra sem. Mind idáig úgy gondoltam, én vagyok az egyetlen, aki már az első perctől fogva nem adott volna új esélyt Fisk-nek. Tényleg így tűnt, hiszen ki jött a börtönből és mindenki istenítette, mint valami szentet. Aztán ismét elvesztette befolyását és lecsukták. Hogy mi jött ezután? Pont az, amivel minden indult. Dicsőség, szabadság és ármánykodás. Mintha bassza meg semmi sem történt volna. Mégis melegséggel tölt el valahol, hogy van még valaki, akit nem tud becsapni ez a pojáca. – Jó tudni, hogy nem mindenki dől be az ármánykodásainak. – Ezek után már csak ímmel-ámmal tudok oda figyelni arra, amit Peter mond. Bár annyit azért sikerül megértenem belőle, hogy tanító. Egy szakma, amit kijelenthetek, hogy sosem lennék képes végezni. Rengeteg dolgom van emberekkel, de többnyire nem nekem a dolgom eldönteni, ki milyen, jó vagy rossz, ártatlan, vagy bűnös. A diákokkal viszont más a helyzet. Nem csak felelőssége egy tanárnak eldönteni, ki jó vagy rossz, de a jó útra is kell terelni a delikvenseket. Puszta személyiség formálás, ami nekem nem menne. De szerencsére nem is kell, hogy menjen.
Valahol a gondolataim és Vanessza Fisk szívdobogása közt elveszve már csak arra eszmélek fel, mikor Ms. Watson noszogat, hogy táncoljak. Én és a tánc, hát ez remek vicc. Nem is tudom magamban tartani, elhagyja a számat egy „haha” szócska egy széles mosoly kíséretében. – Azt hiszem én inkább megkeresem az illemhelyiséget, beszélgessenek csak. – Érzékelem a noszogatásból, hogy most jól esne nekik egy kis kettesben lét – már amennyire ez lehetséges egy ilyen rendezvényen. Így magukra is hagyom őket, nem szeretnék én lenni a kellemetlen harmadik személy, aki a gyertyát tartja. Elindulok Vanessza szívverésének irányába, ami kezdetben úgy tűnik, a mosdók fele vezet, azonban mielőtt a női mosdóhoz érnék, találok egy rejtett ajtót. Vagyis szerintem annak szánhatták, egy rejtett szobával. Ugyanis nincsen rajta kívülről kilincs és kulcslyuk sem. Már éppen feltapasztom a füleimet az ajtóra, hallok három szívverést is, amiből az egyik Vanessza Fisk-é, aztán közeledni látszik Vanessza, így behúzódok a legközelebbi sarkon a folyosóra és feltapadok a falra. Nyílik az ajtó, hogy aztán Vanessza és még valaki kilépjen a helyiségből. Hallom amint arról beszélnek, hogy a legújabb vállalatuk sikkasztási perbe keveredett óvatlanság miatt. Vanessza ideges, de az ember, akivel beszél, nyugodtnak tűnik, túl nyugodtnak, mintha ő ezt már jóval azelőtt tudta volna, mielőtt szóba hozta, vagy netalántán még a keze is benne lenne. Mindenesetre rá fogok kérdezni Foggy-nál, hogy tud-e róla valamit, esetleg el is vállaltuk az ügyet, csak nem tudok róla a kis magánakciónk miatt. Ugyan jeleztem neki, hogy egy ideig nem fogok tudni segíteni, vissza kell vonuljak, mert egy nagyobb ügybe vágtam a fejszémet, de a részletekbe nem véletlenül nem avattam be. Ellenezte volna, sőt, talán megpróbált volna megakadályozni is benne, hogy ebbe belemenjek.
Vanessza elindul felém, így gyorsan kell cselekednem, a folyosó másik végében egy pincér pont pezsgőt osztogat, így odalépek hozzá és leemelek a tálcájáról egyet, majd elvegyülök a tömegbe, mintha mi sem történt volna. Körülbelül egy karnyújtásnyi távolságra halad el mellettem Fiskné, egyenesen a mikrofon felé véve az irányt, bizonyára, hogy ő is mondjon pár köszöntő szót. Egyszerűen hihetetlen, hogy néhány perc alatt mennyire le tud higgadni, mintha az előbb nem is lett volna a plafonon. Odasúgja végül Fisk-nek az imént megtudott friss információkat mielőtt felszólal. Ennek hatására Wilson Fisk elviharzik, ami nekünk nagyon is kapóra jön jelenleg. Megkeresem a partneremet, aki időközben valószínűleg már más partnerévé avanzsálódott Peter személyében. – Készülj, Fisk lelécelt – Súgom a válla felett a fülébe félig háttal állva neki.
Egyáltalán nem gondoltam erre, pedig eléggé kézenfekvő volt, hogy Peter is megjelenhet itt. Mondjuk ezzel az erővel ugyan úgy elszólíthatta volna ma este pókember, mint megannyiszor. Mennyi füstbe ment találkozó, randi.... de most pont itt van, előttem, és még sem bánom. Ami azt illeti megkönnyebülés önt el, hogy látom jól van... pár hónapja nem is beszéltünk egyáltalán.
Hagyom a férfiakat beszélgetni, látom Peter-ön a teljes kételyt még is mit keresek itt egy ügyvéddel. Nos, tényleg adhatnék neki magyarázatot rá, de nem alkalmas a hely és az idő. Nekem soha nem okozott az ügyeimbe beavatni őt. A cinkos mosolyra elmosolyodom, majd vissza küldöm. A további bemutatkozására, pedig még szélesebb lett a vigyorom. Hogy ez mennyire hiányzott... Mikor befejezik a csevejt Matthez fordulok, amíg Peter figyelmét elterelte Fisk nevetséges beszéde. ─ Ki szokott jönni, ilyenkor rég beszélgetnie kéne a vendégeivel, nem? - körülnézek, de nem tudom, valami nem stimmel. ─ Lehet igaza van, és később kerül elő. Bár ez a kutatásaim szerint nem igazán jellemző rá. - sóhajtok. ─ Ez magára is vonatkozik, miért nem kér fel egy hölgyet? Vagy valaki féltékeny lenne? - hangomból kihallatszik némi kíváncsiság is, és valóban némi noszogatás. Helyes férfi, okos is, jó ügyért harcol. Nem hiszem hogy szingli lenne, de ha még is itt az alkalom, egy bál, mikor bedobhatja magát. ─ Ha gondolja segíthetek is. - nem tudom, hogy a ... látássérülteknél, hogy is működik ez, de szívesen segítek neki felmérni a terepet, ha arról van szó. Olyannak tűnik, aki a munkájának él, bár jelenleg én is azt csinálom, de ebből is tudom, hogy nem a legjobb dolog. Talán egy nő egy másik nőt jobban le is tud "mérni". Főleg ha Vanessa nem kerül elő, akkor tök mindegy.
Mikor megbeszéljük Matt-el látom Peter zavarát, így felé fordulok, igyekszem elvonni a figyelmét. A dicsérete akár lehet szimplán illedelmes kör is, de tudom mikor szánja annak, és mikor komoly a bók. Így nem tehetek róla, mindig ugyan olyan mély hatással van rám, mint elsőre. Így érzem az arcom felforrósodik valószínűleg el is pirultam. Hogy van mindig rám mindig ilyen hatással,tényleg? ─ Köszönöm. - köhintek zavaromba, és egyik lábamról a másikra dőlök. ─ Félig, félig magánakció. - válaszolok tömören, Matt valószínűleg ha csak nem vetette be báját valakinél, mindig mellettem áll. ─ Csak tartsd nyitva a szemed, és a füled. - kissé ferde a nyakkendője, automatikus, reflexszerűen oda lépek én is közelebb hozzá, majd a nyakkendőjéért nyúlok, és megigazítom. ─ Öhm, bocsi... Ekkor kapcsolok, és hátra lépek egyet, nem tudom jelenlegi helyzetünk mennyire engedheti ezt meg... az is lehet megismerkedett valakivel... megismerkedhet valakivel? Mármint persze, hogy megismerkedhet...
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Miközben agytekervényeimet még mindig lázasan igyekszek némi mentális rugdalással normális ütemű működésre ösztönözni, egy barátsogos mosoly kíséretében emelem fel jobbomat a férfi keze felé. Rákérdeznék, pontosan miként jön a képbe egy ügyvéd egy olyan cikk megírásához, amihez nem mellesleg közösen vesznek részt egy jótékonysági esten, de Mr. Murdock visszafogott, s árnyatlatnyilag feszült reakciójából arra következtetek, hogy ez nem a megfelelő helyszín és időpont a részletek feltárására. Így végül enyhén felemelt szemöldökkel pillantok MJ irányába, megejtve egy futó, cinkos félmosolyt, mert túl vagyunk már egyen, s máson, ahhoz, hogy ne ez legyen az első alkalom, mikor úgy érzem, kimaradtam pár körből. Kezdetnek például mióta vannak ügyvédek ilyen jó erőben?
Mármint, tőlem aztán távol álljon az olyan sztereotípiák meggondolatlan dobálgatása, miszerint valakinek a munkaköre kizárólag az íróasztal mögé kell szorítkozzon, az viszont határozottan új, hogy jogi tanácsadás mellett valaki Mike Tyson által inspirált edzéstervet kövessen. - Talán a bizalmatlanság volna erre a legjobb szó. Szeretek hinni a második esélyben, ebben az esetben mégis inkább érzem a dolgot éles pálfordulásnak. ─ szépen haladsz, Peter, még alig mutatkoztatok be és máris sikerülhet egy ítélkező fafejként leírnod magad mások előtt! - Részemről az öröm! Én Peter vagyok, pályakezdő tanár. ─ nos, igen, ez jóval kevésbé hangzik menőnek, mint az ügyvéd. Egyáltalán minek emeltem ki a pályakezdőt? Attól még, hogy hosszabb, nem fog jobban hangzani! - Mármint, csak tanár! ─ miért, mi más lennél? Nem ismer téged! - Úgy értem, tanár vagyok és lényegében pályakezdő is, de nem totál kezdő, csak technikailag, mert az idei őszi volt az első félévem! - nem tudom, miért éreztem jobbnak az egészet attól, hogy még a levegőben el is mutogatom mellé a dolgot, mintha éppen a tábla előtt állva próbálnék illusztrálni valamit, de legalább a pókösztönöm eléggé kordában tartja kézmozdulataimat ahhoz, hogy alig észrevehetően, csapongó gondolataimmal ellentétben a pezsgős poharamat tökéletes egyensúlyban tartva akadályozzam meg mások leöntését. Korai lenne a jég megtöréseként megkérdeznem, hova jár kondizni? Áh, majd később!
Arról szóló merengésemből, hogy jelen pillanatban kire lehetek dühösebb, az este házigazdájára vagy magamra az iménti beégésért, végül MJ szavai rántanak vissza. Egy hálás vigyorral nézek rá, próbálván elhessegetni az érzést, hogy valakinek megszaladt a keze a fűtás feltekerésekor, és közben babaléptekben haaldva újra megtanulni a beszédet. - T.. te is gyönyörű vagy! ─ ha esetleg ez kérdéses lett volna egy pillanatig is. - Jameson megbízása? ─ néhány tónussal halkabban kérdezem meg, kihasználva ezt a lehetőséget, hogy közelebb lépjek hozzá és így próbálhassam meg kipuhatolni, hogy mennyire tudhat a főszerkesztője a jelenlétéről, és mennyire lehet szó inkább olyasmiről, amit önkéntes motiváció vezérelt. - Tudok segíteni valamiben? ─ kissé talán fura megfogalmazása ez annak, amit valójában kérdezni szeretnék, de tekintettel kell lennem arra, hogy Matt Murdock még mindig hallótávolságon belül tartózkodik és egy tanártól meglehetősen viccesen venné ki magát, ha nagy magabiztossággal azt kérdezné, miben segíthet. Ugyanakkor hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartok egy nemleges választól, hiszen egy ügyvédet keresett fel, nem engem, és bár vaksi tudok lenni, akár egy denevér, annyira azért tudok olvasni a sorok között, hogy ez nem éppen egy pozitív üzenetről árulkodik. Illetve, de... annyira pozitív, mint amennyire a "pályakezdő" jellemzés!
Ahogy Ms. Watson kimondja a nevünket, kinyújtom a kezemet reményeim szerint Peter Parker felé. – Örvendek, ha jól sejtem, ön is annyira kedveli az est fénypontját, ahogy én. – Célzok itt Fisk-re, aki körülbelül két perc alatt kivívta a tiszteletet és a csodálatot szinte mindenki szemében. Igen, szinte, mert én most már csak jobban gyűlölöm, pedig azt gondoltam a Célponttal való akciója után már jobban utálni nem lehet..hát mégis. – Matt Murdock vagyok, ügyvéd. – A mondatom elejét szinte sziszegve mondom ki, egészen halkan, mert az inkognitó lényege, hogy ne tudják ki vagyok. Bár ha nincs szerencsém, akkor már hallhatták a bemutatásnál. Behajolok a hölgy füle mellé és halkan szólok hozzá, mert az akciónk senki másra nem tartozik. – Ne aggódjon, itt van, idő kérdése és kilép a fényre. – Ez Fisk-éknél egy kulcsmondat és magában rejt gyakorlatilag mindent. Hallom Vanessa szívverését, így egészen biztos, hogy a közelben van, bár ezt Ms. Watson nem tudhatja, hiszen nem kötöttem az orrára, hogy tulajdonképpen szuper hallásom van.
A látszat kedvéért kérek egy pohár whiskyt, tisztán, jéggel. – Addig próbálja jól érezni magát, csak természetesen. – Bár úgy hiszem ez nem lesz nehéz, nyilvánvalóvá vált számomra ugyanis, hogy Mr. Parker-el érzelmi kapocs fűzi össze. Ha látnék, talán még látnám is rajtuk, de így jobb híján csak érzem. A reakció ugyanis mindent elmond. A hirtelen légvétel megváltozása, a hevesebb, de mégis egyenletes szívdobogás. Emlékszem, mikor életemben először figyeltem erre fel még a képességeim hajnalán. Azt gondoltam szívbeteg az illető, de Stick felvilágosított, hogy ilyen a szerelem. Mikor két ember igazán szereti egymást. Talán nekem is ilyen volt, mikor megismertem Elektra-t és eldöntöttem, hogy miatta fogok spanyolra járni, hogy közelebb lehessek hozzá. Akkor még nem gondoltam, hogy a mi történetünk előre meg van írva. Igazából semmire sem gondoltam, csak élveztem a társaságát. Végül is ilyen a szerelem... Sóhajtok egyet, majd belekortyolok egy nagyot a whiskymbe, amit idő közben a pultos kitett elém. Merész volna kijelenteni, hogy nem hiányzik, ugyanakkor lényegesen nyugodtabbak a mindennapjaim, mióta elveszítettem. A bűnüldözés nem szűnt meg, viszont a játszmázások igen. Hiába akart, sosem tudott megváltozni, a vérében volt a gyilkolás és ez erősen sértette az elveimet, így próbáltam mindig megakadályozni, ami általában vagy kudarcba torkollott, vagy katasztrófa lett a vége.
Ez az ügy most kifejezetten kapóra jött, ugyanis mindig is lételemem volt a nyomozás. Engem sosem a pénz hajtott, hanem az igazság. Azt pedig kevesen szeretik maguktól kimondani, így az információ gyűjtés mindig elengedhetetlen volt ebben a szakmában is. Bár többnyire Karen nyomozott, elénk már a friss anyag került. De nem mindig volt így, hiszen Karen sem volt velünk mindig. A vele való kapcsolat is hazugsággal indult és akármennyire szeretném elhinni, hogy félelem vezérelte, rá kellett jöjjek, ő sem egy ma született bárány, ahogy egyikünk sem az. Mindannyiunknak meg van a maga keresztje.
Nos erre a kavalkádra nem igazán voltam felkészülve. A bál meg kell mondjam belső: gyönyörű. Ki tett magáért. A pódium mögött pedig hatalmas nagy karácsonyfa áll, csak arany díszekkel. Nekem túl hivalkodó, és giccses. Szeretem a klasszikus piros, kék színeket. Bár így belegondolva, lehet máshova is vissza lehet vezetni ez utáni két szín utáni vágyamat. Az álarcok, és a táncparkett pedig egészen varázslatossá teszik a helyet. A díszlet is arany, néhol piros, ez egész fényáradat, akár mondható mesébe illő. Belső nőm, és romantikus énem odáig van érte, és ha nem tudnám kinek a bálján vagyok, és pontosan miért vagyok itt, még élvezném is. Viszont észnél kell lennem. Ez pedig nem tart sokáig, amint meglátom Peter Parkert. Nem gondoltam bele, pedig teljesen érthető, és kézenfekvő a jelenléte, hisz a F.E.A.S.T.-nek is adakozik a hely, May néni pedig ott dolgozik. De gondolkodni sincs időm.
Hisz a lábam teljes mértékben önálló életet él, és amint megvan az útvonal amerre láttam Pítet, csak arra tudok nézni, és haladni. Majd megérzek a vállamon egy kezet, majd egy kérdést, azonnal beazonosítom Matt-et. Csodálkozom, hirtelen nem tudom hol vagyok mi történik, főleg, hogy abban a pillanatban szinte Peter felém fordul. A szívem kihagy egy ütemet. Azonnal automatikusan elmosolyodom. Megkönnyebbülök, hogy látom... ─ Persze, igen, minden rendben. ─ mondom teljes zavarban. ─ Ő itt Matthew Murdock, ő pedig itt Peter Parker. - mutatom be őket egymásnak. Látom Peter kérdő tekintetét. Nem járunk, és nem tudom mennyire tartozok ezért magyarázattal. De legbelül sikítok a válasszal, hogy nehogy félre értse. Megvárom amíg bemutatkoznak ők is, kezet ráznak. ─ Együtt dolgozunk egy cikken. - válaszolok tömören Peternek. Szívesen beavatnám de hát ő döntött úgy, hogy kizár. Mély levegőt kell vennem, és kicsit elfordulok tőle Matt felé. ─ Nem láttam Vanessa-t - mondom felé halkabban, a pódiumon sincs fent Fisk-el, aki közben töretlenül mondja megannyi hazugságát. Amennyit elkaptam belőle, a szentet játssza, és hogy mennyire jó útra tért. Sántít, és nem tetszik ez nekem, hogy ennyire fényezi magát? Miért mit akar ezzel elérni? Miután megkapom Matt reakcióját, vissza fordulok Peterhöz, aki szintén harciasan nézi, összeszorult ököllel Fisket. ─ Jól nézel ki... - szólalok meg hirtelen, ami eszembe jut. Hát ... el is pirulok. De örülök, hogy jól van, és valóban jól áll neki a szmoking. És igyekszem Fiskről elterelni a figyelmét. Mert ezt csináltam mindig, mellette álltam és megnyugtattam...
For people like us, who suddenly find themselves looking out at a crazy world and not knowing what the hell we're supposed to be doing in it, I can tell you that just remembering that with great power comes great responsibility can completely define you.
Védelmemben szóljon, nem úgy terveztem, hogy ennyire kicentizem az érkezést, ahogy az sem szerepelt a reggeli elképzeléseim között, hogy végül egy háztetőn kezdem meg a készülődést, a rendezvény helyszínének tetején, egészen pontosan. De nem ez az első alkalom, hogy rögtönöznöm kell, szóval a zsémbeskedés helyett kiélvezem a new yorki kivilágítást, azt a lélegzetelállító látványt, amit az aláhulló hópelyhek nyújtanak, amint a Rockefeller Center karácsonyfájának fénykörébe érnek. Az odalent haladók számára talán némileg rontja az összképet a fejük felett tovasuhanó, piros-kék jelenség,
de szerencséjükre, nem kell már sokáig eltűrniük a látványomat, ugyanis jó szokásomhoz híven, alig percek választanak el csupán attól, hogy késésben legyek, függetlenül attól, hogy biztosítottam Mayt az ellenkezőjéről. Hm, ha belegondolok, ez az én standardomat nézve, nem is rossz teljesítmény. Azért majd holnap lehet, hogy megemlítem Dr. Kafkának, ha már egyszer a vele való konzultáció húzódott el... ééés az a bolti rablás, amit idefelé jövet megállítottam. Ehh, oké, az én hibám, túl könnyen elcsábulok egy járőrözésre ebben az ünnepi hangulatban. Talán ezért nem zavar az sem, hogy emiatt kénytelen vagyok elviselni a magaslati fuvallatokat, ami, nem mellesleg, nagyban megnehezíti egy ing begombolását. De azért gondoskodok róla, hogy az alatta magamon hagyott jelmez még véletlenül se kandikálhasson ki a világos gallér mögül, amiben segítségemre van a tűzlétrán való lefelé szökdelés közben, sebtében felkanyarított nyakkendőm. A zakó ujjait lehúzom, extra réteggel takarva el a csuklómon helyet foglaló hálóvetőket, amikre szükség is van, hogy a hátizsákomat még elérhetetlen magassságban az épület falához rögzíthessem a leérkezésem előtt. Az már a vakszerencsére és néhány, reményeim szerint, jól irányzott simításra van bízva, mennyire tűnhetek kócosnak, ugyanis tükör hiányában ezt nehéz ellenőrizni. - Várjon, hadd segítsek! ─ sietek a szolgálati bejárathoz, ahol az egyik alkalmazott éppen a pezsgőszállítmány utánpótlását igyekszik becipelni. - Kösz, öregem! Nem tudom, ki gondolta jó ötletnek, hogy egy ember végezze a rakodást, de arra fogadni mernék, hogy nem látott még ilyen estet! ─ egy ideges fújtatással teszi le a rekeszt egy másik mellé, hogy aztán a hátát kirpogtatva fújjon egyet. - Hol van a szállító? Neki nem kellene ebben segítenie? ─ nézek körbe, de akármennyire kémlelem a környéket, a cég teherautója kinyitott rakodóterével, magányosan álldogál a bejárattól nem messze. - Tőlem kérdezed? Nekem úgy szóltak, hogy megérkezett a szállítmány, de mire kiértem, már sehol senki. Ha tippelnem kellene, valamelyik szervezőt keresheti, hogy vele intézhesse az aláírást. Gondolom, valami karácsonyi borravalóban reménykedik. - a nevetés, és a fejrázás, amit mellékel hozzá, szavak nélkül is közli a véleményét az egészről. - Mindegy is! Még egyszer kösz a segítséget, ööhm... - egy barátságos mosoly kíséretében kezet nyújt, én pedig nem vagyok rest megragadni a srác jobbját. - Peter. ─ vicces, így, hogy elültek a feje felett a viharfellegek, már határozottan látszik, hogy nagyjából egykorúak lehetünk. Óhatatlanul tudatom előterébe tolakszik tőle a gondolat, hogy valószínűleg ő sem teljesen így képzelte az ünnepi szezonját. Igen, ebben a hajóban már ketten evezünk, pajtás! - Tom. Nagyon örülök, Peter! - Szintén! Figyelj, nem bánod, ha... - mutatok jelzésértékkel a mögötte lévő folyosóra. Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, de megspórolná nekem a nagyobb embercsoportok kerülgetését a főbejáratnál, ha használhatnám ezt az útvonalat. - Csak nyugodtan! A konyhán keresztül kijutsz a vendégekhez. Ha valaki kérdezné, nyugodtan mondd, hogy én küldtelek át! - hálás mosoly költözik az arcomra, de azért aggódva vetek egy utolsó pillantást a szállítójármű felé. Tom elcsíphette ezt, mert legyint egyet. - Ne aggódj, minden rendben lesz, itt megvárom, míg visszaér! Újabbat bólintok, mert határozottan megnyugtató, hogy egyre gondoltunk. Köszönetképp a konyhán áthaladva azért találomra felkapok egy tálcát, amin különleges finomságok sorakoznak (rák, talán? Nehéz megállapítani, ezek a dolgok pizzán máshogy néznek ki!) és azzal lépek ki a gála főterébe. A rögtönzött álcámmal legalább biztosra mehetek, hogy a kerülőutam nem kerül majd Tom munkájába.
A tálat a büféasztalnál lerakom, hogy pótcselekvésként felkapjak helyette egy pohár pezsgőt. Arra viszont már oda kell figyelnem, hogy Wilson Fisk hangjára az ujjaim ne simuljanak a kelleténél erősebben a pohár karcsú alakjára. Van valami bosszantó az ürgében, amin még az sem segít, hogy hiszek a második esélyben. Ha egyszer valakinek "állítólagosan" annyi alvilági kapcsolata "volt", mint ennek az alaknak... nos, mondjuk úgy, hogy vannak fenntartásaim. Hiába érzem, hogy ez ronda dolog tőlem. Hiába tudom, hogy Fisk nem Lonnie. Hiába mantrázom magamnak, hogy... "Minden rendben?" - Persze, köszi! ─ várjunk, szünetet kérek! A belső hangom mikor vált ilyen jól hallhatóvá és miért hangzik máshogy, mint én? - Bocsánat, azt hittem, hogy nekem szólt a... ─ fordulok meg, hogy sűrűn elnézést kérjek a férfitól, és szívesen be is fejezném mondandómat, ha nem tűnne fel a nő a társaságában. - MJ? ─ nem mondanám, hogy rácsodálkozok a jelenlétére, szerintem az teljesen normális, hogy a szemeim akkorára kerekedtek, mint a pezsgőspohár talpa. - Mi... ─ "Mi járatban?" Gyerünk, ez egy egyszerű mondat. Összesen két szóból álló érdeklődés, nem olyan nehéz kinyögni! - Minden rendben? ─ ha a kísérője felteheti ezt a kérdést, akkor én is... ugye? Persze, Pete, áltasd magad nyugodtan!
Eljött a jótékonysági bál napja, amin a rajtaütést terveztük Ms. Watson-nal. Próbálok nem gondolni a rossz dolgokra, amik bekövetkezhetnek, de akaratlanul is olykor eszembe jut mi is a tét. Fisk és Vanessa is tudnak rólam jó formán mindent, mert amit nem magam adtam a tudtukra, azt az aktámból kinézhették. Ahogy pedig Wilson rájött a kilétemre néhány sérülésből, nem igazán hiszem, hogy egy maskara ebben meggátolná. Mégis veszem a fáradságot, hogy megjelenjek civilben a bálon, mert szeretném biztosítani az újságírót arról, miszerint védve van és nem történhet semmi olyan, ami árthat neki, vagy a munkájának. Habár semmi kedvem ehhez a bájolgáshoz, főleg nem Fisk szervezése alatt.
Egy ideig még állok a Fenegyerek öltözet felett, majd behúzom a táskát, amibe már korábban bepakoltam. A konyhába megyek és töltök egy pohár vizet, aminek aztán csak a felét iszom meg, a maradék a csapban landol. Visszarobogok a hálószobába és a szekrényt feltárva simítom végig az ujjaimat az akasztók sokaságán. Végül kiválasztok egyet a sok közül. Ez egy csokornyakkendős darab, amit nem gyakran viselek. Utoljára akkor volt rajtam, mikor Elektra-val akciózni mentünk. Akkor nekem adta, hogy tartsam meg. Milyen nagylelkű... gondolom, emlékeztessen mindarra, amit aznap tettünk, igen, a kis incidens jelenetünkre is, amit megjátszottunk, hogy lerázzuk magunkról a biztonságiakat. Szinte biztos, hogy velem ellentétben, ő élvezte is azt. Mindenesetre nem a szokványos viseleteim egyikéhez tartozik, mivel nem is én választottam. Elektra-nak mindig kifinomultabb volt az ízlése, de ez nem is csoda, hiszen velem ellentétben, ő lát is. Aprólékos mozdulatokkal gombolom végig az inget magamon, majd felhajtom a gallérját és remélve, hogy jól csinálom, megkötöm a csokornyakkendőt. Aztán vissza a gallér és jöhet a nadrág. Legvégül felkapom a zakót is, amin kissé elhezitálok. Még mindig nem találom jó ötletnek ezt az egészet, de hajt, hogy megszabaduljak végleg Wilson Fisk-től és biztonságba tudjam a barátaimat és ami a legfontosabb, a várost. Az álarcot végül a táska tetejére dobom és lemegyek. A háztömb sarkából hívok egy taxit és azzal utazok. Mielőtt kiszállnék fizetek és felkötöm az álarcomat. Egy sötétebb darabra esett a választásom, mert ez nem hívja fel magára annyira a figyelmet. Apropó figyelem, a vakvezető pálcámat nem hoztam magammal, nem véletlenül. A teljes inkognitó lényege, hogy nem viselek megszokott dolgokat. Az pedig eléggé az. A másik a táska, ami pöppet sem volna feltűnő egy ilyen rendezvényen. Így attól igen hamar igyekszem is megszabadulni. A lépcsőházban találok egy kukát, így kiszedem a zsákot belőle és bedobom a táskát, majd visszarakom a tetejére a zsákot. Nem bízok semmit a véletlenre, jobb ha kéznél van.
Belépek a terembe és ezernyi hang tölti meg a füleimet. Zene, beszélgetések és szívdobogások. A színpad felől ekkor reccsen fel a mikrofon és Fisk szól bele. Összeszorul a kezem ökölbe, majd leengedem és beljebb lépek. Érzem Ms. Watson szívverését is, ami a megszokottnál jóvolta hevesebb. Vanessa szívverését is hallom, de sokkal halkabban, mint mindenki másét. Ami arra ad következtetni, hogy nem tartózkodik a teremben. Wilson Fisk elmondja a szokásos dumáját az életmegváltó céljairól, amiktől ki tudna fordulni a gyomrom. Végül mégis erőt veszek a hányingeren és Ms. Watson mögé lépek, majd jobb kezemet a bal vállára helyezem. – Minden rendben? – Heves érzelmeit bizonyára az előtte álló férfi válthatja ki. Most az egyszer megpróbálom nem túlgondolni a dolgokat és belelátni rémeket. Bizonyára érzelmi vezérlésű a reakciója, mintsem félelem vagy düh vezérlésű.
Kiöltöztem, felvettem egy ezüst ruhát, ami drágábbnak látszik, mint amennyibe került valójában. De egy ilyen eseményen csak a látszat számít. Az egész felső réteg egy adag látszat. Mindenki vidámnak mutatja magát, és tökéletesnek, de ez az újságírók életcélja, hogy bemutassák valódi arcukat.
Nagyon ideges vagyok, de természetesen, mint mindig igyekszem most is a magabiztosságom mögé zárni. Egyedül vagyok egy Bálon, amit Wilson Fisk rendezett meg, így karácsony előtt két héttel. Az esemény lényege a külvilág felé: egy nagyszabású álarcos bál, ahova minden gazdagot, és érdemes embert meghívott. J. Jonah Jamieson is a főnököm, tiszteletét tette, de ő jópofizni jött, én pedig kiharcoltam, azt hogy megírhassam majd a cikket, így ide kerültem. De melléküldetésem is van, méghozzá megkörnyékezni Fisknét. Nem mondom, hogy erre a feladatra felkészültem. Lesben kell állnom, figyelnem, hogy mikor van egyedül, és a testőrök se környékezzenek meg. Eddigi terveim között szerepel, hogy a női mosdó védelmező bugyrai között közelítem meg. De ha szerencsés vagyok van női testőre is, aki bemegy vele, de hát oda még a király is gyalog jár, így remélem hogy Vanessa-ra is vonatkozik. De a nőt nem látom sehol, pedig egy órája itt dekkolok, hisz kedves főszerkesztő úr ragaszkodott hozzá, hogy az újságírója a kezdetektől fogva itt álljon. Így már két gyümölcsös pezsgőt elfogyasztottam, de inkább az idegeim miatt, nem igazán vagyok alkohol párti, az apám miatt. Muszáj picit ellazulnom. Már körbe jártam kétszer Fisket láttam távolban, de Vanessa-t nem. Kezdek idegessé válni. Lehet a terv nem is fog sikerülni. Sokan szépen fel vannak öltözve, maszkban vannak, így nehezebb is a beazonosítás. De gondolom elsőnek férje mellett fog felbukkanni. A maszkomat nem vettem fel, majd gondoltam ha szükséges. Az emberek táncolnak, jól érzik nagyon magukat. Megálltam egy biztonságot nyújtó standná, majd nézelődök. Hirtelen mintha ismerőst láttam volna, a szívem akkorát dobban, hogy majd kiesik a torkomon keresztül. ─ Peter...? ─ Suttogom magam elé a kérdést, és a lábaim magától mozognak, elindulok arra, amerre úgy vélem, hogy az exemet láttam. De lehet sok volt a pezsgő. Közben meghallom mikrofonba Wilson Fisk hangját, gondolom most kezdődik a beszéde. Vanessa nincs mellette, én pedig mindig tartok arra felé, a tömegben, amerre véltem látni őt...
De azért jó tudni olykor, jól van-e. Szeretem összekötni a kellemest a hasznossal, így többnyire akkor jelenek meg nála, mikor szívesség is kellene. A legutóbbi találkozásunkkor felturbózta például a ruhát és kaptam egy pót fegyvert is, ha bármi történne a jelenlegivel. – 
Majd egyenesen a lépcsőházba veszem az irányt szinte guggoló pozícióban, szorosan tapadva először a pult oldalához, majd a falakhoz. Meggyőződök róla, hogy senki nem követett, majd kiveszem a kukából a korábban oda rejtett táskát, benne Fenegyerek ruhájával. Szabályosan letépem magamról az inget és átöltözöm. A bálra felvett öltözékemet beletuszkolom a táskába és visszateszem a kukába. Immáron fenegyerekként visszavonulok a partira. Út közben előveszem a fegyveremet, mert számítok a golyózáporra, amit valahogyan ki kell védjek. Igazam is lesz, ugyanis eddigre elül a por és a maszkos férfiak mind rám szegezik a fegyvereiket, majd nem restek el is kezdeni tüzet nyitni. Egy pár golyót hárítok a botommal, néhány elől pedig kitérek csupán. Egyiküket sikerül is hatástalanítanom egy megfelelő erősségű ütéssel a fejére csapva. Egy másikat pedig elgáncsolok úgy, hogy a botot átalakítva áthurkolom a zsinórjával a lábait és kirántom alóla azokat. Felmérem a terepet, a berobbant résznél omladozik a sérült felület széle, ettől mindössze pár centire fekszik Mary Jane Watson és még egy másik nő is. Maximum pár perc és tovább omlik a széle ezáltal bezuhannának a mélybe. Hanyadikon is vagyunk? Megpróbálok átjutni a fegyvereseken, hogy elhozzam őket a szakadék mellől, de az egyik pasas most újabban kést ránt és megpróbál leszúrni, ami mindössze a ruhának köszönhetően nem sikerül neki. Köszönet képen kap tőlem egy jobb horgost, amitől kiterül, mint egy szőnyeg, de nem ájul el, így csupán időt nyerek vele szemben.
